Gondolatok a babamasszázsról
2009 április 11. | Szerző: olaszhon
No, gyorsan jelentkeztünk is, az összesen 5 alkalomból álló kurzusra. A hírdetésen úgy szerepelt, hogy 20 eurós hozzájárulást kell fizetni, de én már a tanfolyam felénél járok és eddig még senki sem emlegetett pénzt. A tanfolyamvezető szülésznő egy kedves fiatal lány, zsenge kora ellenére már maga is kétszeres anyuka (a nagyobbik fia két éves). Kellemes zene, a földön a már jól ismert cselgáncsszőnyeg és nagy színes párnák. A szülésznő egy babán mutatja a mozdulatokat, mi pedig lehetőség szerint saját gyermekünkön próbáljuk lekövetni a látottakat. Nekem ismét bejött az „állami kurzus”: az első alkalommal 5-en voltunk, de a következő alkalommal már csak 3-an maradtunk. Nagyon barátságos légkör alakult ki közöttünk és az egyéb napi baba-mama problémákat is megvitatjuk a masszírozás közben. A legnagyobb nehézség ugye az, hogy a baba éppen akkor ébren legyen, ne legyen éhes és akarja is azt hogy masszírozzuk. Ez nem mindig jön össze mindenkinek, de szerencsére nyugodtan meg lehet ott is szoptatni, át lehet pelenkázni stb.
Bár kérdezgettem az ismerős mamákat, azok közül akikkel együtt szültem senki sem tudott eljönni a kurzusra. Túl bonyolult lenne megszervezni, ismételgették. Nos, én pont ezért jelentkeztem! Egyfajta próbatételnek fogom fel: K. már két hónapos, itt az ideje, hogy megtanuljak vele egyedül elindulni, kocsiba vágni magunkat, időre odaérni valahova. Ha mégsem sikerülne, akkor sem történik semmi, de legalább megpróbáltuk, gyakoroltuk! És a három alkalomból kétszer össze is jött.
Nézőpont kérdése
2009 április 11. | Szerző: olaszhon
K. jókislány. K. sohasem sír. K. átalussza az éjszakát.
Rájöttem, mindez nézőpont kérdése. Emlékszem, vajúdás közben a legnehezebb a mellettem fekvő lány sikoltozásait volt hallgatni. Mert folyton arra gondoltam, hogy na, ha ez a lány ennyire szenved, akkor én még nagyon messze vagyok a dologtól… és annyira meghatott a szenvedése, hogy egy idő után, mikor már elvitték mellőlem, elkezdtem kérdezgetni a szülésznőt, hogy mi lett szegénykével. Szegényke, emlékszem, ezt a kifejezést használtam (persze olaszul), és még hozzátettem, hogy annyira szenvedett. Erre a szülésznő rámnézett, megnézte a CTG papirt és nagyon határozott hangon, de mosolyogva ezt mondta: Te is szenvedsz, majd megvizsgált és a következő mondata már az volt: irány a szülőszoba! Ekkor jöttem rá először, hogy mindenkinek más a tűréshatára.
A minap először mentünk próbakirándulásra K.-val, mindössze 10 km-re merészkedtünk, egy szép kis helyre, ahova korábban is gyakran jártunk M-mel még a kislányunk születése előtt. Gyönyörűen rá lehet látni a tengerre a középkori házak közül. K., amint beraktuk a gyerekülésbe rázendített, főleg azért, mert gyakorlat híján Anyukája és Apukája túl sokat babrált a biztonsági övével. De amint beindult a kocsi Ő is elhallgatott. Amikor átraktuk a kocsiülésből a kenguruba szintén sírdogált egy kicsit, de pár lépés után megnyugodott és utána már nyugodtan sétálgattunk. Mivel nem akartam nyilvános helyen szoptatni, vittük a cumisüveget, amibe már előre elkészítettem a tejet. Így legalább kipróbáltuk azt a termikus táskát is amit ajándékba kaptunk. Örömmel jelentem, működik, a tejcsi meleg maradt. 😉
A kisboltban már ismertek minket, csináltattunk egy szendvicset a helyi sonkából, így aztán az egész család békésen falatozott a parkban, majd elindultunk vissza a kocsihoz. Hazafelé, K. a 10 perces út kb. felénél sírva fakadt és egészen hazáig sírt. Nos, mindezek ellenére szerintem a kirándulás jól sikerült, nagyon örültem, hogy végre kiszabadultunk otthonról és felbátorodtam a következő kalandokra. M. viszont teljesen kimerült, szerinte az egész út kész tragédia volt, a gyerek végig sírt és túl korai volt még ez a sok mocorgás…
1 hónap 3 gyerekorvos
2009 március 10. | Szerző: olaszhon
Arról már írtam, hogy az első gyerekorvost, Ms. Jégcsapot nem mi választottuk és bizony nagyon nem voltunk egy hullámhosszon. Közben mindenki azt mondta körülöttem, hogy ne izguljak a doktornő nagyon jó gyerekorvos. én azonban meg voltam arról győződve, hogy a jó orvos nem csak azt jelenti, hogy valaki kiértékeli a laboreredményeket és az alapján gyógyszereket ír fel, hanem van egy humán oldala is a dolognak vagyis kommunikál a páciensével, illetve jelen esetben mivel a páciens egy újszülött így annak újdonsült és aggódó szüleivel. Nos Ms. Jégcsap erre nem volt képes. Így aztán nem volt szimpatikus, mert én meg úgy gondoltam, hogy elmúltak már azok az idők, hogy ő az orvos és nekünk vakon bízni kell benne. Szerintem 2009-ben igen is közölni kell az anyával, ha a gyerek tápszert meg antibiotikumot kap. No mindegy, előbb-utóbb kiszabadultunk a kezei és a kórház falai közül. És innentől kezdve szabad orvosválasztás van ugye…
Ez itt Olaszországban úgy működik, hogy amikor megszületik a gyerek akkor 7 napod van arra, hogy hivatalosan anyakönyvesztesd. Mivel mi nem vagyunk összeházasodva így mindkettőnknek jelen kellett lennie ennél a bejegyeztetésnél. Szerencsére a kórházban is volt egy kis iroda, ahol délelőttönként le lehetett mindezt bonyolítani. Ezután el kell menni egy másik irodába (itt már elég az egyik szülő) és kérni kell a kicsinek egy adószámot. Bizony, itt már az újszülötteket is nyilvántartásba veszi az adóhatóság. Ha mindez megvan, akkor erről ott a hivatal ad egy ideiglenes papirt amivel el kell menni az egészségügyi hivatalba ahol végre lehet orvost választani. No, azért mégsem teljesen szabadon, hanem leginkább az alapján ahol hely van.
Mivel mi egy orvost sem ismertünk személyesen, úgy döntöttünk, hogy az alapján választunk, ami a legközelebb van a lakásunkhoz. Kiderült, hogy legalább 4-5 rendelő van úgy 500 méteres körzetben. Kiválasztottuk tehát a listáról azt, ahol volt hely és viszonylag közel volt.
Itt nincs védőnő, miután a kórházból hazamegy az ember egyszer, összesen egyetlen egyszer kijön hozzá a szülésznő (ostetrica), hogy ellássa az újdonsült anyukát jótanácsaival. A mi kis városkánkban egy olyan szülésznő végzi ezt a feladatot, aki immár az egész várost ismeri, mivel oly régóta csinálja, hogy a lassan 36 éves M.hez is ő ment ki annó mikor született. Ennek ellenére vagy éppen ezért nagyon örültem hogy eljött és nagyon hasznos is volt. Igaz, fürdetni nem fürdettük meg együtt a babát, már csak azért sem mert a köldökcsonk még nem esett le és addig itt Olaszországban nem fürdetnek, utána is csak heti 1-2-szer.
A gyerekorvoshoz pedig havonta egyszer kell menni, majd fokozatosan egyre ritkábban. Fel is kerekedtünk a nagy napon mindhárman és elmentünk a doktor bácsihoz. Nagy rendelő, 4-5 orvos is rendel ott közösen, egy titkárnővel és váróteremmel. Ez aztán azt jelenti, hogyha a gyerek netalántán nem beteg, akkor az egy-két órás várakozás alatt a váróteremben biztosan elkap valamit a többi gyerektől. Ugyanis olyan tömeg volt és már reggel 10-re olyan késésben voltak, hogy látszott, itt örökké mindig mindenkit megvárakoztatnak. A titkárnő azonkívül hogy nem volt túl barátságos és szimpatikus még annyira béna is volt, hogy többszöri próbálkozás után sem sikerült neki kinyomtatni azt a papirt, amin az orvos telefonszámai voltak. Szerintem csak a nyomtatóból fogyott ki épp a papir, mindegy, ő azt mondta, hogy fáradjunk vissza pár nap múlva és akkor odaadja. Javasoltam, hogy akkor inkább adja meg a telefonszámot és majd én felírom magamnak. Ebben maradtunk.
A doki sem volt túl szimpi. Ms Jégcsap után jött Mr Nemérdekelsemmi. Reggel 9-re mentünk, aznap mi voltunk az elsők, mégis fél órát kellett várakoznunk. Szerintem azt se mondta Jónapot, elkérte a kórházi zárójelentést, majd belemélyedt a papirba és a számítógépébe. Negyed órán keresztül néma csendben pötyögte be az adatainkat a gépbe, egy cseppet sem zavarta, hogy mi is jelen vagyunk és hogy életünkben először találkozunk. Ezután „megvizsgálta” a kisbabát, pontosabban megmérte a hosszát, súlyát és fejét no és meghallgatta a tüdejét. Majd azt mondta, hogy a súlyára figyeljünk oda, mert nem hízott eleget. Nem pánikoltam be túlságosan, ugyanis érdekes módon azt nem jegyezte meg, hogy míg a kórházban
Amint elhagytuk a rendelőt egymásra néztünk M-mel és azt mondtuk: cseréljünk gyerekorvost. Naponta telefonáltunk az egészségügyi hivatalba, hogy van-e megüresedés a környéken. Két hét múlva lett is. Kicsi rendelő, egy családi hàz földszintjéből lett kialakítva. Mikor időpontot kértem telefonon egyből a doktorbácsi vette fel a telefont. Már akkor nagyon szimpatikus volt és rögtön másnapra adott is időpontot. Nagyon kedvesen fogadott mindannyiunkat, mikor megtudta, hogy külföldi vagyok külön felhívta a figyelmemet arra, hogy nyugodtan kérdezzek ha valamit nem értek, majd megpróbálja másképp elmagyarázni. Átnéztük a kórházi zárójelentést és megnyugtatott, hogy a kislány jól van, bíztatott, hogy erőltessem a szoptatást. Mielőtt elkezdte a vizsgálatot (méretkezés és meghallgatás) lefektette a gyereket és nézte. Próbált vele kapcsolatot teremteni, kedvesen beszélt hozzá.
Mosolyogva jöttünk ki tőle, úgy tűnik megtaláltuk végre azt akit kerestünk!
A szoptatàsròl
2009 március 1. | Szerző: olaszhon
D. Tóth Kriszta írta a szoptatásról, hogy otthon olyan fanatikusan szoptatáspárti mindenki, hogy azokat az anyákat, akik nem szoptatnak, szinte megkövezik. Ezzel szemben Angliában sok nő eleve eldönti, hogy tápszerrel indít, s ettől mégsem lesznek rossz anyák (úgy értjük, csak ettől). Itt Olaszországban valahol a kettő között lehet a helyzet.
Én szoptatáspárti voltam, de mint már írtam, a dolgok nem egészen úgy indultak a szülés után ahogy én azt “előre elterveztem”. A kislányomat elvitték tőlem, és a kórház szervezetlensége miatt csak 24 óra múlva láthattam viszont. Hogy ez alatt az idő alatt mit kapott (cukros vizet vagy tápszert) arról egyáltalán nem kérték ki a véleményemet, sőt utólag sem tájékoztattak róla. Aztán eltelt még két nap, mire először mellre tehettem és még újabb jópár nap, mire beindult a tejem. Közben a kicsit már elkezdték tápszerezni és ezt a pár napos késést a mai napig sem sikerült behozni.
A szobatársnőm, akivel a szüléstől fogva végig ott lehetett a babája a szobában, egyből mellre tette a picit és az első pillanattól fogva szoptatta. Nagyon irígyeltem emiatt és szívósan küzdöttem azért, hogy én is próbálkozhassak. Kár, hogy csak két nap múlva tudtam meg, hogy a kórház előírásai szerint az édesanyáknak joguk van szoptatni a kisbabájukat és három óránként bemehetnek hozzá még éjjel is. Csakhogy erről engem, mint édesanyát valahogy elfelejtettek tájékoztatni. Mint ahogy arról is, hogy azonnal kezdjem el a fejést, ha szeretném hogy beinduljon a tejem. Ha jól emlékszem fejőgépet is csak a második vagy a harmadik napon kaptam, többszöri határozott kérésre. Hogy mégis mit és hogyan kell csinálni azzal a masinával azt se nagyon magyarázták el, ami ugye nem hozta meg túlságosan a kedvem ehhez az első napokban egyébként rendkívül fájdalmas művelethez.
Valahol azt olvastam, hogy egyes indiai guruk szerint a szoptatás az orgazmushoz hasonló érzést válthat ki az anyából. Hát, mit mondjak, ezt a szintet én még nem értem el, de maradjunk annyiban, hogy most már legalább nem fáj, és hogy nagyon édes az a látvány, amikor így felülről rápillantok a kicsire amint szopizik. Így aztán azt mondom: megérte és remélem még sikerül sokáig szoptatni.
Egyébként én valahogy kezdettől fogva jobban tartottam a szoptatástól, mint magától a szüléstől. Nem értem ezt a pánikhangulatot ami a szülés körül van. Lehet, hogy szerencsés vagyok, hogy ilyen könnyen szültem, de szerintem azért nem csak erről van szó. Persze szerencse is kell hozzá, de azért fejben is eldől a dolog, úgy értem fel kell rá készülni. És én mindig úgy álltam hozzá, hogy akármilyen fájdalmas is a szülés, max 1 napig tart, míg a szoptatás jó esetben legalább fél évig, naponta 5-6-szor.
Az a legrosszabb, hogy mindenki mást mond és amikor az ember ott áll tanácstalanul akkor nehezen tudja eldönteni hogy kinek is higgyen. Végül a legjobb, ha a józan eszére hallgat. Nagyjából így összegezhetem a helyzetet: két alapvető nézet áll egymással szemben a szoptatáspártiaknál:
– Az új, modern felfogás hívei azt javasolják, hogy akkor szoptass, amikor a gyerek kéri!
– A régi tanok hívei szerint mindig rendszeresen kb. 4 óránként kell szoptatni.
Nos, mivel az első 10 napot a kórházban töltöttük, így nem volt választásom: én a fejőgéppel küzdöttem, míg a kislányom szigorúan 4 óránként szopizott tápszert, akár akarta, akár nem. Mivel kezdettől fogva jó étvágyú gyerek volt, leginkább akarta és inkább csak az én szivem szakadt meg mikor fel kellett kelteni édes álmaiból, mert eljött a következő etetés ideje. Amikor végre hazakerült, az első nap úgy gondoltam, hogy na majd én megmutatom, igenis akkor és annyit eszik a kis édes amikor akar és nem amikor és amennyi elő van írva. Ennek az lett az eredménye, hogy az első nap csak akkor nem sírt amikor a cicim a szájában volt és másnapra mindketten, sőt M.-et beleértve mindhárman holtfáradtak voltunk. Szerencsére másnap kijött a szülésznő (itt nincs védőnő) és azt mondta, hogy sürgősen hagyjam ezt abba, a cici és a cumi két különböző dolog. Megpróbáltunk visszaállni a 4 óránkénti etetésre, anyatejjel indítunk ciciből majd a hiányzó mennyiséget tápszerrel pótoljuk cumisüvegből. Most, egy hónap elteltével aztán már nem méricskélem minden szoptatás előtt és után és a 4 órát sem tartjuk be szigorúan. Nappal próbálom csak anyatejjel táplálni és kicsit gyakrabban, este viszont kap egy jókora adag tápszert, így aztán rendszerint átalussza az éjszakát, szülei nagy örömére. Persze ez így leírva nagyon jól hangzik, gyakorlatban azért nem mindig ilyen egyszerűen működik. Sőt, mondhatom egyáltalán nem egyszerű. Annyira nem, hogy épp tegnap találkoztunk a kórházi volt szobatársnőmmel, akire annyira irígykedtem, mivel egyből mellre tehette a kisfiát és elkezdhette szoptatni. Közben begyulladtak a mellei és végleg feladta a szoptatást, mára már csak tápszerrel eteti a bébit.
indulunk haza…
2009 február 20. | Szerző: olaszhon
Végre itthon
Mint mondtam, vasárnap született. Hétfőn rejtések okokból úgy döntöttek, hogy antibiotikumot kap. Na, ekkor már tudtuk, hogy baj van: tuti hogy nem vihetjük haza 3 nap után, hiszen a kúra legalább 6 napig tart. Szombatra be is fejeződött volna, de ki hallott már olyat, hogy vasárnap valakit hazaengedjenek a kórházból? Hétfőn még megfigyelték, na és reméltük, hogy kedden végre, végre…
Ezek a hülye orvosok az utolsó napig titkolóztak, és mivel minden nap csak 12 és 13 óra között lehetett velük beszélni, rettentő idegesen vártuk minden nap ezt az időpontot, hogy megtudjunk végre valamit. Szerencsére én közben már jól összebarátkoztam a nővérkékkel és tőlük nagy nehezen megtudtam, hogy jó esély van arra, hogy kedden végre hazamehetünk. Én elhagyhattam volna a kórházat de semmi kedvem nem volt nélküle hazamenni. Mikor azon a bizonyos éjjelen M-el elindultunk a kórházba úgy terveztük, hogy már csak hármasban jövünk vissza, és én így is szeretném.
Annyit azért megtanultam, hogy az orvosoktól jobb nem kérdezni semmit. Az éjszakás nővérkének viszont vittem egy tábla csokit és cserébe megmutatta a teljes klinikai dokumentációt és végre választ kaptam mindarra, amit napok óta hiába kérdeztem az orvosoktól. Az Apgarja 9/10 volt, húúú, fellélegeztem, nincs itt semmi gond. És azt is megtudtam, hogy fizetség fejében, miután elhagyjuk a kórházat el lehet majd kérni az összes klinikai dokumentáció másolatát. Szóval utólag majd mindent megtudunk.
Kedden 11-kor elcsíptem a folyosón egy orvost, de még akkor is csak nagyon visszafogottan annyit mondott a kérdésemre, hogy hazaengedik-e, hogy majd délben meglátjuk. No, mi az az egy óra várakozás 9 nap után? Kivártuk, és végre kimondták a boldogító igent. Akár azonnal is vihetjük. Tiszta hülyék, hát arra fel kell készülni, főleg a babonás olaszoknál… így aztán elrohantunk a babakocsiért meg a legszükségesebbekért és K. úgyis mint Kislányom végre kiszabadult a kórházból és elindult élete első nagy utazására… haza.
10 nap állandó neonfény és bezártság után végre meglátta a napocskát. Mennyi mindent fel kell még fedeznie! A sötétet-világosságot, a meleget-hideget hiszen eddig egy steril, folyamatosan fűtött és világított szobában volt. Éljen, éljen végre itt van velünk és végre mindent bepótolunk.
még mindig a kórházban
2009 február 16. | Szerző: olaszhon
Vasárnap született. Apukám mondta is, hogy mint orvos lánya, tudhatnám, hogy vasárnap jobb ha az ember nem kerül kórházba. A szülés utáni érzelemzavaros állapotban legalább két nap kellett ahhoz, hogy feldolgozzam az eseményeket és kezdjek végre tisztán látni:
- a legeslegfontosabb, hogy a kisbaba szemmel láthatóan jól van, rendesen eszik, légzési problémái nincsenek. Bár a steril szobából nem sikerült visszacsempészni hozzám a szobába, legalább az inkubátorból kiszedték végre.
- nincs főgonosz, senki sem akart velem kiszúrni. Egyszerűen csak egy csomó szerencsétlen véletlen egybeesése, hogy gyakorlatilag 1 álló napig szinte semmit sem tudtam a kislányomról. Mint mondtam, vasárnap volt, így eleve kevesebben voltak szolgálatban. A szülésznő akinél szültem épp befejezte a műszakot, így amint visszatoltak a szobába még bejött elköszönni, de aztán elment. A következő műszakos pedig semmit sem tudott rólam, meg a kisbabáról, így nem is jött be hozzám, hogy informáljon. A kisbaba átkerült egy másik osztályra és a két osztály közötti komunikáció enyhén szólva rémes. Ehhez még hozzáadjuk, hogy aznap összesen volt két szülés: az enyém, és a szobatársamé, aki egész éjjel patáliázott és végül az utolsó pillanatban bepánikolt és elkezdett üvöltözni, hogy császárt akar, no és végül 15 perccel azelőtt, hogy kibújt volna az én kislányom, meg is császározták. Így aztán az én szülésem abszolút háttérbe szorult, egyrészt mert én végig csendben szenvedtem, míg ez a lány rettenetesen ordítozott, másrészt neki a privát orvosa volt szolgálatban aznap, tehát eleve jobban odafigyelt rá, harmadrészt pedig mivel végül sürgősségi vészhelyzetes császár lett abszolút minden figyelem felé fordult. Ráadásul a személyzetet igen megosztotta az, hogy megcsászározták – egyesek szerint nem volt indokolt a dolog, így a nővérek, orvosok, szülésznők között elég nagy feszültség volt. Nem csoda tehát, ha rólam teljesen megfeledkeztek közben! Igaz, meg kell említeni két dolgot: miután visszatoltak a szobába egy fél percre betolták hozzám a kislányomat és ennyit mondtak: Anyuka, a gyerek lekerül a gyermekosztályra, egy percre behoztuk, hogy elköszönjön tőle. Én a szülés utáni totál kimerült állapotban csak nagyjából fogtam fel, hogy mi is történik. Pár órával később feljött egy doktornő, hívjuk csak Ms. Jégcsapnak, mert rendkívűl hideg volt és érzelemmentes, aki közölte, hogy a gyerek állapota kielégítő, de inkubátorban van és lent tartják megfigyelésen. Ennél többet aztán nem is mondott, elment. Hogy hol is van az a “lent” meg hogy ha akarjuk láthatjuk azt elfelejtette mondani.
Így aztán ott maradtunk a szobában kettesben és halálra aggódtuk magunkat. Teljesen elrontották az egészet. Feltöltöttem a telefonomat, előre összeállítottam a listát, hogy kinek küldök majd sms-t, de ebben az állapotban egyszerűen nem volt kedvünk semmihez. Mit írjak? Hogy fogalmam sincs, hogy hol és hogy van a kisbaba??? Órák teltek el így, várakozva. Közben a szobatársnőm, aki előtte egész éjjel jajveszékelt most tele volt energiával (és fájdalomcsillapítóval). Vele ott volt a kisfia, ők örömben úsztak és sorba jöttek a rokonok. És nekem így talán mégjobban fájt, hogy az én kicsi lányom pedig nem lehet itt velem. A nővérek és orvosok is mind körülötte sürögtek forogtak, engem pedig, aki 10 perccel utána szültem le se …
M. fantasztikus volt. Végig ott volt velem, csendben, fogta a kezem, láttam, hogy ő is aggódik nagyon, de nem beszéltünk. Nagyon közel voltunk egymáshoz. Rettentően éhes voltam, hiszen 12.59-kor szültem, így lekéstem az ebédet és lassan már 24 órája nem ettem. Nagyon gyengének éreztem magam, csak arra tudtam gondolni, hogy ennem kell, erőt gyűjtenem és aztán meg kell keresnem a kislányomat. Végre megérkezett a vacsora, megosztottuk M-mel, hiszen ő is ott volt már lassan 20 órája velem és ő sem evett azóta semmit. Neki sem volt könnyű!!!
Éjjel aztán magunkra maradtunk a szobatársnőmmel. Nagyon szimpatikus lány volt egyébként, csak a körülmények miatt nem tudtam igazán megkedvelni. Teljesen ellentétes volt a szüléstörténetünk. Ő nehezen esett teherbe, végig aggódta a terhességet. Próbálkozott már mesterséges megtermékenyítéssel is és volt több vetélése is. Nekem nem voltak ilyen problémáim, végig nagyon nyugodt és magabiztos voltam. Kivéve, hogy én az első három hónapot végighánytam, ő viszont egyetlen egyszer sem hányt! Ő végig császárral arra készült, hogy császárral fog szülni, volt már több komoly műtéte is, így nem félt sem az altatástól, sem a vágástól, sőt, úgy látta, mintha így kevesebbet kellene szenvednie. Én természetes szülésre készültem, és a császárra úgy gondoltam, mint a lehető legrosszabb dologra. A kisbabája nem fordult meg, így már minden papírt elintézett a császárhoz, amikor az utolsó héten mégis megfordult a baba, így hirtelen nem volt több indok a császárra. Az enyém kezdettől fogva fejjel lefelé volt. Ennek ismeretében mostmár tudom miért szenvedett ennyire. Lelkileg nem volt felkészülve a dologra. Császárral akart szülni és végül császárral is szült. Igaz, elkerülhette volna a 24 órás vajúdást.
Másnap aztán hétfő lett, beindultak a dolgok. Felfedeztem, hogy a kislányom épp az alattunk levő emeleten van, elég egy liftbe beszállni és máris ott vagyok nála. Sőt, ennél is jobb a helyzet: három óránként bemehetek hozzá! Igaz, ekkor még inkubátorban volt, tehát csak egy kis ablakon keresztül tudtam benyúlni hozzá. Akkor még nem tudtuk, hogy naponta egyszer az apukák is bemehetnek, így csak én voltam ott, M. kívülről figyelt az ablakon keresztül. Mintha kirakatban lettünk volna. Nem tudtam hogy megfogni. Ott feküdt szegény kislányom meztelenül, egy szál pelenkában, egyik kezéből egy infúzió csonk lógott ki (nyitva hagyták a vénát, hogy ne kelljen folyton szúrkálni, de nem kapott semmit), a másikra a légzésfigyelő volt rákötve. Láttam, hogy a sarka és a combja tele volt szúrásokkal: vérvétel, injekció. Szegényke, alig mertem hozzányúlni! Mikor visszamentem M.-hez nagyon leszidott. Azt mondta, hogy hogy lehet igy hozzáérni. Ott fekszik egyedül az inkubátorban, szeretetre és simogatásra van szüksége, én meg csak bökdöstem az ujjammal. Igen, de olyan kis törékeny volt, alig mertem hozzáérni. Szerencsére másnap már kiszedték az inkubátorból, így végre felöltöztethettük és magunkhoz ölelhettük. Kedden.
Szülés után – baj van
2009 február 6. | Szerző: olaszhon
De még akkor sem gondoltam semmi rosszra. Igaz, a legrosszabbak most jöttek: gátsebvarrás, semmit sem éreztem, de nagyon türelmetlen lettem, alig vártam, hogy vége legyen. A nőgyógyász csak ekkor jött be hozzánk, a gátsebvarrást ő végezte (valószínűleg ezt csak orvos csinálhatja, a szülésznő nem). Mellesleg azt hallottam valahol, hogy a gátvágáshoz ki kell kérni az ember véleményét, és érzéstelenítve csinálják. Hát az én esetemben egyikről sem volt szó: az egyik nyomás közben hirtelen nagy fájdalmat éreztem, majd a szülésznő rám mosolygott: kicsit besegítettem a babának, mondta. Mindketten értettük, hogy mit is csinált…
Miközben már nagyon szerettem volna leszállni a szuperszónikus szülőszékről a doki még mindig a lábaim között varrogált és megjelent egy ápolónő aki vért akart venni tőlem. Udvariasan megkértem, hogy várjon amig befejezik a varrást, de ő mit sem törődve velem elkezdett szurkálni. Én persze tudtam, hogy nincs vénám, főleg egy ilyen béna kezdőnek és miután két-háromszor feleslegesen belém döfte a tűt igazán határozottan rászóltam, hogy most aztán már elég, várja ki, hogy befejezik a varrást! Végre leállt a döfködéssel, a szülésznő megkegyelmezett és nagyon kedvesen azt mondta, ne izguljak, majd ő leveszi tőlem a vért, ha végzett a doktor úr. A türelmetlenséget leszámítva még ekkor is jó hangulatban voltam, a méhlepény is egészben kijött, ez is jó hír volt. M. ide-oda szaladgált köztem és a kislányunk között. Én ekkor még nem sejtettem semmit. Még néhány fénykép, majd a szuper szülőszékből egy két világháborút megélt rozzant tolószékre tettek és ezen toltak vissza a szobába.
Ott várt az a lány aki előtte egész éjjel jajveszékelt: 15 perccel előttem, végül császárral szedték ki belőle a kisfiát. Mindenki körülötte ugrált. Ő maga pedig, mintha kicserélték volna: fájdalmat nem érzett, hiszen epidurális érzéstelenítést kapott, és nagyon fel volt dobva, mert ott volt vele a kisfia.
Én meg csak hiába vártam, hogy meghozzák a kislányomat. Végül behozták egy percre és azt mondták: Anyuka, a gyermeke túl sok magzatvizet ivott, nehezen lélegzett és egy kicsit ki is hűlt, így le kell vinnünk a gyermekpatológiára. A világ elsötétült előttem. Nem, nem, nem! Erre nem voltam felkészülve! Soha, soha nem gondoltam, hogy valami rossz történhet velünk a terhesség illetve a szülés alatt és után. Nem rettegtem a terhesség alatt, mint oly sokan, hogy jaj istenem egészséges lesz-e. Ez sosem volt kérdés. Így aztán most érthetetlenül álltam, pontosabban feküdtem, mert bizony nagyon gyenge voltam. Sőt, majd éhen haltam, hiszen ha jól meggondolom majdnem 24 órája nem ettem már és akárhogy is nézzük elég komoly erőfeszítésnek voltam kitéve. Akármit is, de ennem kell, ez volt az első gondolatom. Erőt kell gyűjtenem, hogy megtudjam hol és hogy van a lányom.
4-5 óra is eltelt már és senki nem mondott semmit. Borzasztóan ki voltam merülve, de nagyon ideges is voltam. Végül eljött egy doktornő hozzánk és azt mondta, nagyon hideg, semmitmondó hangon, hogy a lányunk jól van, de megfigyelik határozatlan ideig. És hogy inkubátorban van. Egy 3280 g-os gyerek inkubátorban? És ha valóban jól van akkor minek figyelik meg? Ezer kérdés merült még fel bennem, de a nő annyira hideg és elutasító volt, hogy semmit sem lehetett vele kezdeni. M. is nagyon ideges volt, le-fel rohangászott. Végül este 8 felé azt mondta, hogy egy üvegablakon keresztül látta a kislányunkat, és ha van erőm hozzá akkor menjek le én is megnézni. Látni akartam, így összeszedtem magam. Mire lekászálódtam arra az osztályra már épp behúzták a függönyt és nem lehetett látni a kisbabákat. Akkor fogott el először a sírás.
irány a szülőszoba
2009 február 6. | Szerző: olaszhon
Mivel a vajúdószobát teljesen átugrottuk, minden olyan hirtelen történt, egyszer csak azon vettem észre magam, hogy te jó ég mostmár tényleg szülünk. Olaszországban nincs választott orvos, vagy legfeljebb a magánkórházakban. Igaz, sok a kórházban dolgozó orvosnak van magánpraxisa, de semmi garancia nincs arra, hogy épp nála fogsz szülni. Ráadásul itt a szüléshez nem is kell orvos, ott van arra a szülésznő. Nekem egy nagyon helyes, fiatal szülésznő jutott egy kicsit idősebb segéddel. Nagyon kedvesek voltak, így gyakorlatilag semmi más dolgom nem volt, mint koncentrálni és követni az utasításaikat. Semmi rossz élményem nem volt: ott voltunk 4-en (két szülésznő, M. és én) szólt a zene és vártuk, hogy megérkezzen az 5. személy. Talán szerencsés voltam, mert gyorsan tágultam és erős, de nem túl gyakori fájásaim voltak, így két fájás között mindig volt időm egy szusszanásnyi pihenésre, M. letörölte az arcomat egy vizes ruhával. Sokat segített a jelenléte, de neki is nagy élmény volt az egész. Semmi borzasztó dolog nem volt, nem kiabáltam, nem féltem: inkább olyan volt, mint egy sportteljesítmény, gyerünk, gyerünk, gyerünk, meg kell csinálni, meg kell csinálni. Mikor M. azt mondta, hogy már kint van a feje, no akkor már nem volt más hátra, mint beleadni apait-anyait, gyerünk, hajrá és akkor hirtelen ki is csusszant a kisbaba. Ja, a kislány. Bár ez nem volt ennyire egyértelmű. A szülésznők még akkor is azt mondták, hogy fiú lesz, mikor már kint volt a gyerek feje… (ők nem ultrahangoztak meg, így ők sem tudták).
No és akkor rögtön felsírt, és rám tették. Eddig minden szép és jó volt. Aztán jöttek a nehezebb pillanatok…
Ez a fájás már az a fájás?
2009 február 6. | Szerző: olaszhon
Kicsit kezdtem már türelmetlenkedni… 20-a már rég elmúlt, és a doki azt mondta, hogy már nincs sok hátra. De én nem érzek semmit! Mivel szombat este volt, figyelemelterő hadműveletként estére barátokat hívtunk hozzánk és társasoztunk. Visual game. Egy olyan játék, ahol a kártyán lévő szót le kell rajzolni, úgy, hogy csapattársaid kitalálják, hogy mi is van a kártyán. Nos, mivel egyikőnk sem egy igazi rajztehetség igen jókat mulattunk azon, mikor valaki megpróbált lerajzolni egy kecskét vagy egy lovat, hogy a pikánsabb dolgokat most ne említsem. A sok nevetés közben gyakran kimentem a fürdőszobába, és néha el-elejtettem egy-egy mondatot, hogy ne, ne nevettessetek már, mert megfájdul a hasam! Fogalmam sincs, hogy a röhögés beindíthatja-e a szülési fájásokat, de mindenesetre pár óra múlva kiderült: ez a hasfájás, már bizony az a hasfájás!
Éjfélkor mentek el a barátaink. Kezdtem furán érezni magam, de még elmosogattam, elpakolgattam, majd bebújtam az ágyba. Fájdogált a hasam, de inkább olyasmi érzés volt, mikor meg akar jönni a havi vérzésed. A fájásokról azt olvastam, hogy erős fájás kb. fél percig aztán meg mintha elvágták volna, a nagy semmi. Nekem meg volt ez az elviselhető konstans fájás, néha kicsit jobban fájt, de állandóan fájt. Feküdtem az ágyban, még mindig a nevetésre meg az estére gondoltam, nem hittem, hogy ez már tényleg az lesz. Viccelődtünk M.-mel, biztos ami biztos alapon átnéztem a kórházi bőröndömet és visszabújtam az ágyba. Aludni viszont nem tudtam. Hajnal három felé úgy éreztem, hogy a konstans fájások közé beszúródott erősebb fájdalmak rendszeresen visszatérőek. Megnéztem az órámat és kirázott a hideg: halál pontosan 7 percenként tértek vissza. Húha, mondom a Massinak, hogy azt olvastam akkor kell bemenni, mikor 10 perces fájásaid vannak, szóval hajnal három ide vagy oda, mégiscsak felhívnám a kórházat hogy akkor mit is csináljunk. Telefonálunk, az egyik számon nem válaszolnak, majd egy újabbal próbálkozunk. Elmondjuk a helyzetet, erre a nő: azonnal jöjjenek! Szakadt az eső. Robogózásról szó sem lehetett, de akkorra azért már fájt is annyira, hogy valószínűleg amúgy sem bírtam volna felülni hátulra. Még ekkor sem hittem, hogy szülni megyünk. A bőröndöt is a kocsiban hagytuk.
Kedvesen fogadtak, felrakták rám a CTG-t. És akkor, mikor ott feküdtem, mellettem egy lány aki rettenetesen szenvedett, hirtelen minden elmúlt. Mintha azt éreztem volna, na mostmár itt vagyok, nem történhet semmi rossz. A gép alig mutatott fájásokat. A szülésznő majdnem leszidott, hogy minek is jöttem be, és már épp haza akart küldeni, mikor azért annyit mondott, hogy előtte még megvizsgállak. Ő is meglepődött, ugyanis a méhszáj már szépen tágult. S bár azt mondta, hogy még messze vagyunk a szüléstől, azért mégis jobb, ha bent maradok, mert pár óra múlva úgyis visszajönnék. Ekkor már majdnem 6 óra volt, mondtam M-nek, hogy menjen csak haza, pihenjen, mert később nagy szükségem lesz rá. Én pedig megkerestem a 25-ös ágyat. Azzal a csajjal kerültem egy szobába, aki a CTG-n mellettem szenvedett. Most mégjobban jajveszékelt, szinte ki volt kelve magából. Te jó ég, gondoltam, mi vár rám! Ő már 24 órája ott vajúdott. Nekem viszont ritkán voltak fájásaim, két fájás között simán átöltöztem a kórház által előírt végig gombos hálóingbe majd szépen lefeküdtem az ágyba és bámultam ki az ablakon a hajnalt. Ott szépen csendben szenvedgettem magamban. Aludni nem tudtam, amikor rám jött a fájás, akkor szépen elkezdtem számolni magamban: tudtam, 30 másodpercnél többig nem tart, mikor már 15-nél jártam, akkor örültem, túl vagyok a felén, mindjárt vége!!!
Időnként kirángattak az ágyból CTG-re, ezt nagyon utáltam, egyrészt, mert szinte valamilyen csoda folytán abban a szobában mindig kisebbek voltak a fájásaim, mint a saját ágyamon, másrészt mert baromi kényelmetlen pózban kellett feküdni fél-egy órán keresztül szinte mozdulatlanul. Ha meg még a jajveszékelőt is mellém fektették akkor végképp nagyon utáltam a dolgot. Aztán hánytam is egyet, ami nem lepett meg túlságosan: hányással indult a terhességem, és azzal is végződött. Csak az volt kicsit vicces, hogy reggel 7-kor mikor bejött a doki vizitre, épp csak el kezdett viccelődni valamin, mikor én a szavába vágva csak ennyit tudtam kinyögni: Jó reggelt, bocsánat doktor úr, mindjárt hányok (és blááááááááááá már hánytam is ;))
Reggelre már tényleg nagyon fájt mindenem, és folyton az órát néztem. Nem akartam 10 előtt hívni M.-et, mert szerettem volna ha legalább egy pár órát pihen. 10-kor aztán nem bírtam tovább, nagyon szerettem volna már látni, szerettem volna, ha itt van velem, mellettem van, így aztán telefonáltam neki, hogy jöjjön. 40 perc múlva ért ide, épp megint CTG-ztek, oda sajnos nem jöhetett be, de a nyitott ajtón keresztül láttam, hogy megérkezett. 11 körül egy fiatal és helyes kis szülésznő megvizsgált, majd ezt mondta, na, megyünk a szülőszobára, szinte már kilátszik a gyerek feje! Erre nem számítottam… a szülőszoba „előterében” van a vajúdószoba, ahol van a medence, labdák meg mindenféle érdekes eszköz, hogy az ember itt szenvedjen… no én ezt teljesen átugrottam! Emlékszem, hogy még visszamentem a szobámba, no és oda akartam adni a nyakláncomat és az órámat M.nek de a szülésznő azt mondta, hogy nyugodtan magamon tarthatok mindent. Megyünk szülni!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Kisvárosban, nagyvárosban…
2009 április 17. | Szerző: olaszhon
Kisgyerekkel könnyen ismerkedik az ember. Az újdonsült kismamák hamar szóbaelegyednek a hasonszőrű vagyis inkább hasonkorú gyerekeket tologató anyukákkal. Mivel jelen esetben a hasonszőrű gyerekek egy-két-három hónaposak, akik jobb esetben alszanak, rosszabb esetben sírnak, köztük még nem jön létre kommunikáció. Tegnap is megismerkedtem egy nagyon szimpatikus párral, friss anyukával apukával. Kiderült, hogy ebből a kisvárosból származnak, de 10 éve Rómában élnek és csak húsvétolni jöttek le a szüleikhez. Meséltem nekik a babamasszázs tanfolyamról, meglepődve hallgatták, hogy jé, itt vidéken is van ilyen??? De még mennyire, mondom, ráadásul a nagyon olcsó, állami kurzuson mindössze 3-an vagyunk, tehát igen kellemes hangulatúak a foglalkozások.
Még terhességem alatt kérdezték pesti barátaim, rokonaim, hogy hol fogok szülni. Nos, vidéken ezt nem nehéz eldönteni: a városban egyetlen egy kórház van. Volt is, aki mondta, hogy nem bízna meg egy kis kórházban, mi viszont örültünk, hogy a csecsemő intenzív osztályon mindössze három gyerek volt inkubátorban és nem harminc, akikre 2-3 nővérke jutott. További előnye a kisvárosnak, hogy minden közel van. Még viccelődtünk is anno, hogy akár gyalog is beérek majd a szülészetre két fájás között. A gyerekorvos is itt van a szomszédban, egyszer le is mértem, 160 lépésre van.
Otthon mi a helyzet? Pest/vidék?
Oldal ajánlása emailben
X