Kicsit kezdtem már türelmetlenkedni… 20-a már rég elmúlt, és a doki azt mondta, hogy már nincs sok hátra. De én nem érzek semmit! Mivel szombat este volt, figyelemelterő hadműveletként estére barátokat hívtunk hozzánk és társasoztunk. Visual game. Egy olyan játék, ahol a kártyán lévő szót le kell rajzolni, úgy, hogy csapattársaid kitalálják, hogy mi is van a kártyán. Nos, mivel egyikőnk sem egy igazi rajztehetség igen jókat mulattunk azon, mikor valaki megpróbált lerajzolni egy kecskét vagy egy lovat, hogy a pikánsabb dolgokat most ne említsem. A sok nevetés közben gyakran kimentem a fürdőszobába, és néha el-elejtettem egy-egy mondatot, hogy ne, ne nevettessetek már, mert megfájdul a hasam! Fogalmam sincs, hogy a röhögés beindíthatja-e a szülési fájásokat, de mindenesetre pár óra múlva kiderült: ez a hasfájás, már bizony az a hasfájás!
Éjfélkor mentek el a barátaink. Kezdtem furán érezni magam, de még elmosogattam, elpakolgattam, majd bebújtam az ágyba. Fájdogált a hasam, de inkább olyasmi érzés volt, mikor meg akar jönni a havi vérzésed. A fájásokról azt olvastam, hogy erős fájás kb. fél percig aztán meg mintha elvágták volna, a nagy semmi. Nekem meg volt ez az elviselhető konstans fájás, néha kicsit jobban fájt, de állandóan fájt. Feküdtem az ágyban, még mindig a nevetésre meg az estére gondoltam, nem hittem, hogy ez már tényleg az lesz. Viccelődtünk M.-mel, biztos ami biztos alapon átnéztem a kórházi bőröndömet és visszabújtam az ágyba. Aludni viszont nem tudtam. Hajnal három felé úgy éreztem, hogy a konstans fájások közé beszúródott erősebb fájdalmak rendszeresen visszatérőek. Megnéztem az órámat és kirázott a hideg: halál pontosan 7 percenként tértek vissza. Húha, mondom a Massinak, hogy azt olvastam akkor kell bemenni, mikor 10 perces fájásaid vannak, szóval hajnal három ide vagy oda, mégiscsak felhívnám a kórházat hogy akkor mit is csináljunk. Telefonálunk, az egyik számon nem válaszolnak, majd egy újabbal próbálkozunk. Elmondjuk a helyzetet, erre a nő: azonnal jöjjenek! Szakadt az eső. Robogózásról szó sem lehetett, de akkorra azért már fájt is annyira, hogy valószínűleg amúgy sem bírtam volna felülni hátulra. Még ekkor sem hittem, hogy szülni megyünk. A bőröndöt is a kocsiban hagytuk.
Kedvesen fogadtak, felrakták rám a CTG-t. És akkor, mikor ott feküdtem, mellettem egy lány aki rettenetesen szenvedett, hirtelen minden elmúlt. Mintha azt éreztem volna, na mostmár itt vagyok, nem történhet semmi rossz. A gép alig mutatott fájásokat. A szülésznő majdnem leszidott, hogy minek is jöttem be, és már épp haza akart küldeni, mikor azért annyit mondott, hogy előtte még megvizsgállak. Ő is meglepődött, ugyanis a méhszáj már szépen tágult. S bár azt mondta, hogy még messze vagyunk a szüléstől, azért mégis jobb, ha bent maradok, mert pár óra múlva úgyis visszajönnék. Ekkor már majdnem 6 óra volt, mondtam M-nek, hogy menjen csak haza, pihenjen, mert később nagy szükségem lesz rá. Én pedig megkerestem a 25-ös ágyat. Azzal a csajjal kerültem egy szobába, aki a CTG-n mellettem szenvedett. Most mégjobban jajveszékelt, szinte ki volt kelve magából. Te jó ég, gondoltam, mi vár rám! Ő már 24 órája ott vajúdott. Nekem viszont ritkán voltak fájásaim, két fájás között simán átöltöztem a kórház által előírt végig gombos hálóingbe majd szépen lefeküdtem az ágyba és bámultam ki az ablakon a hajnalt. Ott szépen csendben szenvedgettem magamban. Aludni nem tudtam, amikor rám jött a fájás, akkor szépen elkezdtem számolni magamban: tudtam, 30 másodpercnél többig nem tart, mikor már 15-nél jártam, akkor örültem, túl vagyok a felén, mindjárt vége!!!
Időnként kirángattak az ágyból CTG-re, ezt nagyon utáltam, egyrészt, mert szinte valamilyen csoda folytán abban a szobában mindig kisebbek voltak a fájásaim, mint a saját ágyamon, másrészt mert baromi kényelmetlen pózban kellett feküdni fél-egy órán keresztül szinte mozdulatlanul. Ha meg még a jajveszékelőt is mellém fektették akkor végképp nagyon utáltam a dolgot. Aztán hánytam is egyet, ami nem lepett meg túlságosan: hányással indult a terhességem, és azzal is végződött. Csak az volt kicsit vicces, hogy reggel 7-kor mikor bejött a doki vizitre, épp csak el kezdett viccelődni valamin, mikor én a szavába vágva csak ennyit tudtam kinyögni: Jó reggelt, bocsánat doktor úr, mindjárt hányok (és blááááááááááá már hánytam is ;))
Reggelre már tényleg nagyon fájt mindenem, és folyton az órát néztem. Nem akartam 10 előtt hívni M.-et, mert szerettem volna ha legalább egy pár órát pihen. 10-kor aztán nem bírtam tovább, nagyon szerettem volna már látni, szerettem volna, ha itt van velem, mellettem van, így aztán telefonáltam neki, hogy jöjjön. 40 perc múlva ért ide, épp megint CTG-ztek, oda sajnos nem jöhetett be, de a nyitott ajtón keresztül láttam, hogy megérkezett. 11 körül egy fiatal és helyes kis szülésznő megvizsgált, majd ezt mondta, na, megyünk a szülőszobára, szinte már kilátszik a gyerek feje! Erre nem számítottam… a szülőszoba „előterében” van a vajúdószoba, ahol van a medence, labdák meg mindenféle érdekes eszköz, hogy az ember itt szenvedjen… no én ezt teljesen átugrottam! Emlékszem, hogy még visszamentem a szobámba, no és oda akartam adni a nyakláncomat és az órámat M.nek de a szülésznő azt mondta, hogy nyugodtan magamon tarthatok mindent. Megyünk szülni!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Ez a fájás már az a fájás?
2009 február 6. | Szerző: olaszhon
Kicsit kezdtem már türelmetlenkedni… 20-a már rég elmúlt, és a doki azt mondta, hogy már nincs sok hátra. De én nem érzek semmit! Mivel szombat este volt, figyelemelterő hadműveletként estére barátokat hívtunk hozzánk és társasoztunk. Visual game. Egy olyan játék, ahol a kártyán lévő szót le kell rajzolni, úgy, hogy csapattársaid kitalálják, hogy mi is van a kártyán. Nos, mivel egyikőnk sem egy igazi rajztehetség igen jókat mulattunk azon, mikor valaki megpróbált lerajzolni egy kecskét vagy egy lovat, hogy a pikánsabb dolgokat most ne említsem. A sok nevetés közben gyakran kimentem a fürdőszobába, és néha el-elejtettem egy-egy mondatot, hogy ne, ne nevettessetek már, mert megfájdul a hasam! Fogalmam sincs, hogy a röhögés beindíthatja-e a szülési fájásokat, de mindenesetre pár óra múlva kiderült: ez a hasfájás, már bizony az a hasfájás!
Éjfélkor mentek el a barátaink. Kezdtem furán érezni magam, de még elmosogattam, elpakolgattam, majd bebújtam az ágyba. Fájdogált a hasam, de inkább olyasmi érzés volt, mikor meg akar jönni a havi vérzésed. A fájásokról azt olvastam, hogy erős fájás kb. fél percig aztán meg mintha elvágták volna, a nagy semmi. Nekem meg volt ez az elviselhető konstans fájás, néha kicsit jobban fájt, de állandóan fájt. Feküdtem az ágyban, még mindig a nevetésre meg az estére gondoltam, nem hittem, hogy ez már tényleg az lesz. Viccelődtünk M.-mel, biztos ami biztos alapon átnéztem a kórházi bőröndömet és visszabújtam az ágyba. Aludni viszont nem tudtam. Hajnal három felé úgy éreztem, hogy a konstans fájások közé beszúródott erősebb fájdalmak rendszeresen visszatérőek. Megnéztem az órámat és kirázott a hideg: halál pontosan 7 percenként tértek vissza. Húha, mondom a Massinak, hogy azt olvastam akkor kell bemenni, mikor 10 perces fájásaid vannak, szóval hajnal három ide vagy oda, mégiscsak felhívnám a kórházat hogy akkor mit is csináljunk. Telefonálunk, az egyik számon nem válaszolnak, majd egy újabbal próbálkozunk. Elmondjuk a helyzetet, erre a nő: azonnal jöjjenek! Szakadt az eső. Robogózásról szó sem lehetett, de akkorra azért már fájt is annyira, hogy valószínűleg amúgy sem bírtam volna felülni hátulra. Még ekkor sem hittem, hogy szülni megyünk. A bőröndöt is a kocsiban hagytuk.
Kedvesen fogadtak, felrakták rám a CTG-t. És akkor, mikor ott feküdtem, mellettem egy lány aki rettenetesen szenvedett, hirtelen minden elmúlt. Mintha azt éreztem volna, na mostmár itt vagyok, nem történhet semmi rossz. A gép alig mutatott fájásokat. A szülésznő majdnem leszidott, hogy minek is jöttem be, és már épp haza akart küldeni, mikor azért annyit mondott, hogy előtte még megvizsgállak. Ő is meglepődött, ugyanis a méhszáj már szépen tágult. S bár azt mondta, hogy még messze vagyunk a szüléstől, azért mégis jobb, ha bent maradok, mert pár óra múlva úgyis visszajönnék. Ekkor már majdnem 6 óra volt, mondtam M-nek, hogy menjen csak haza, pihenjen, mert később nagy szükségem lesz rá. Én pedig megkerestem a 25-ös ágyat. Azzal a csajjal kerültem egy szobába, aki a CTG-n mellettem szenvedett. Most mégjobban jajveszékelt, szinte ki volt kelve magából. Te jó ég, gondoltam, mi vár rám! Ő már 24 órája ott vajúdott. Nekem viszont ritkán voltak fájásaim, két fájás között simán átöltöztem a kórház által előírt végig gombos hálóingbe majd szépen lefeküdtem az ágyba és bámultam ki az ablakon a hajnalt. Ott szépen csendben szenvedgettem magamban. Aludni nem tudtam, amikor rám jött a fájás, akkor szépen elkezdtem számolni magamban: tudtam, 30 másodpercnél többig nem tart, mikor már 15-nél jártam, akkor örültem, túl vagyok a felén, mindjárt vége!!!
Időnként kirángattak az ágyból CTG-re, ezt nagyon utáltam, egyrészt, mert szinte valamilyen csoda folytán abban a szobában mindig kisebbek voltak a fájásaim, mint a saját ágyamon, másrészt mert baromi kényelmetlen pózban kellett feküdni fél-egy órán keresztül szinte mozdulatlanul. Ha meg még a jajveszékelőt is mellém fektették akkor végképp nagyon utáltam a dolgot. Aztán hánytam is egyet, ami nem lepett meg túlságosan: hányással indult a terhességem, és azzal is végződött. Csak az volt kicsit vicces, hogy reggel 7-kor mikor bejött a doki vizitre, épp csak el kezdett viccelődni valamin, mikor én a szavába vágva csak ennyit tudtam kinyögni: Jó reggelt, bocsánat doktor úr, mindjárt hányok (és blááááááááááá már hánytam is ;))
Reggelre már tényleg nagyon fájt mindenem, és folyton az órát néztem. Nem akartam 10 előtt hívni M.-et, mert szerettem volna ha legalább egy pár órát pihen. 10-kor aztán nem bírtam tovább, nagyon szerettem volna már látni, szerettem volna, ha itt van velem, mellettem van, így aztán telefonáltam neki, hogy jöjjön. 40 perc múlva ért ide, épp megint CTG-ztek, oda sajnos nem jöhetett be, de a nyitott ajtón keresztül láttam, hogy megérkezett. 11 körül egy fiatal és helyes kis szülésznő megvizsgált, majd ezt mondta, na, megyünk a szülőszobára, szinte már kilátszik a gyerek feje! Erre nem számítottam… a szülőszoba „előterében” van a vajúdószoba, ahol van a medence, labdák meg mindenféle érdekes eszköz, hogy az ember itt szenvedjen… no én ezt teljesen átugrottam! Emlékszem, hogy még visszamentem a szobámba, no és oda akartam adni a nyakláncomat és az órámat M.nek de a szülésznő azt mondta, hogy nyugodtan magamon tarthatok mindent. Megyünk szülni!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Oldal ajánlása emailben
X