A szülőszék már akkor megtetszett, mikor a szülésfelkészítő tanfolyamon megmutatták. Nagyon szuperszónikus: átmenet egy fogorvosi szék és egy űrhajó között. Na jó, ez utóbbi nem is tudom miért jutott eszembe, de mindenesetre nagyon technológikus egy valami volt. Mindig elrémisztett a szülő nők égbe meredő lába, de fura mód most mégsem foglalkoztam ezzel. Minthogy azzal sem, hogy M. bejön-e vagy sem. Ez akkor és ott már nem volt kérdés. Mellettem volt és kész. Pedig előtte hányan stresszelték ezzel: no és papás szülés lesz? Már akkor úgy voltam vele, hogy nem értem a kérdést, minek ezt így előre eldönteni. Közben is ki lehet menni vagy be lehet jönni, csak néhány elhúzható tolóajtó zárt el a többi részlegtől.
Mivel a vajúdószobát teljesen átugrottuk, minden olyan hirtelen történt, egyszer csak azon vettem észre magam, hogy te jó ég mostmár tényleg szülünk. Olaszországban nincs választott orvos, vagy legfeljebb a magánkórházakban. Igaz, sok a kórházban dolgozó orvosnak van magánpraxisa, de semmi garancia nincs arra, hogy épp nála fogsz szülni. Ráadásul itt a szüléshez nem is kell orvos, ott van arra a szülésznő. Nekem egy nagyon helyes, fiatal szülésznő jutott egy kicsit idősebb segéddel. Nagyon kedvesek voltak, így gyakorlatilag semmi más dolgom nem volt, mint koncentrálni és követni az utasításaikat. Semmi rossz élményem nem volt: ott voltunk 4-en (két szülésznő, M. és én) szólt a zene és vártuk, hogy megérkezzen az 5. személy. Talán szerencsés voltam, mert gyorsan tágultam és erős, de nem túl gyakori fájásaim voltak, így két fájás között mindig volt időm egy szusszanásnyi pihenésre, M. letörölte az arcomat egy vizes ruhával. Sokat segített a jelenléte, de neki is nagy élmény volt az egész. Semmi borzasztó dolog nem volt, nem kiabáltam, nem féltem: inkább olyan volt, mint egy sportteljesítmény, gyerünk, gyerünk, gyerünk, meg kell csinálni, meg kell csinálni. Mikor M. azt mondta, hogy már kint van a feje, no akkor már nem volt más hátra, mint beleadni apait-anyait, gyerünk, hajrá és akkor hirtelen ki is csusszant a kisbaba. Ja, a kislány. Bár ez nem volt ennyire egyértelmű. A szülésznők még akkor is azt mondták, hogy fiú lesz, mikor már kint volt a gyerek feje… (ők nem ultrahangoztak meg, így ők sem tudták).
No és akkor rögtön felsírt, és rám tették. Eddig minden szép és jó volt. Aztán jöttek a nehezebb pillanatok…
irány a szülőszoba
2009 február 6. | Szerző: olaszhon
A szülőszék már akkor megtetszett, mikor a szülésfelkészítő tanfolyamon megmutatták. Nagyon szuperszónikus: átmenet egy fogorvosi szék és egy űrhajó között. Na jó, ez utóbbi nem is tudom miért jutott eszembe, de mindenesetre nagyon technológikus egy valami volt. Mindig elrémisztett a szülő nők égbe meredő lába, de fura mód most mégsem foglalkoztam ezzel. Minthogy azzal sem, hogy M. bejön-e vagy sem. Ez akkor és ott már nem volt kérdés. Mellettem volt és kész. Pedig előtte hányan stresszelték ezzel: no és papás szülés lesz? Már akkor úgy voltam vele, hogy nem értem a kérdést, minek ezt így előre eldönteni. Közben is ki lehet menni vagy be lehet jönni, csak néhány elhúzható tolóajtó zárt el a többi részlegtől.Mivel a vajúdószobát teljesen átugrottuk, minden olyan hirtelen történt, egyszer csak azon vettem észre magam, hogy te jó ég mostmár tényleg szülünk. Olaszországban nincs választott orvos, vagy legfeljebb a magánkórházakban. Igaz, sok a kórházban dolgozó orvosnak van magánpraxisa, de semmi garancia nincs arra, hogy épp nála fogsz szülni. Ráadásul itt a szüléshez nem is kell orvos, ott van arra a szülésznő. Nekem egy nagyon helyes, fiatal szülésznő jutott egy kicsit idősebb segéddel. Nagyon kedvesek voltak, így gyakorlatilag semmi más dolgom nem volt, mint koncentrálni és követni az utasításaikat. Semmi rossz élményem nem volt: ott voltunk 4-en (két szülésznő, M. és én) szólt a zene és vártuk, hogy megérkezzen az 5. személy. Talán szerencsés voltam, mert gyorsan tágultam és erős, de nem túl gyakori fájásaim voltak, így két fájás között mindig volt időm egy szusszanásnyi pihenésre, M. letörölte az arcomat egy vizes ruhával. Sokat segített a jelenléte, de neki is nagy élmény volt az egész. Semmi borzasztó dolog nem volt, nem kiabáltam, nem féltem: inkább olyan volt, mint egy sportteljesítmény, gyerünk, gyerünk, gyerünk, meg kell csinálni, meg kell csinálni. Mikor M. azt mondta, hogy már kint van a feje, no akkor már nem volt más hátra, mint beleadni apait-anyait, gyerünk, hajrá és akkor hirtelen ki is csusszant a kisbaba. Ja, a kislány. Bár ez nem volt ennyire egyértelmű. A szülésznők még akkor is azt mondták, hogy fiú lesz, mikor már kint volt a gyerek feje… (ők nem ultrahangoztak meg, így ők sem tudták).
No és akkor rögtön felsírt, és rám tették. Eddig minden szép és jó volt. Aztán jöttek a nehezebb pillanatok…
Oldal ajánlása emailben
X