D. Tóth Kriszta írta a szoptatásról, hogy otthon olyan fanatikusan szoptatáspárti mindenki, hogy azokat az anyákat, akik nem szoptatnak, szinte megkövezik. Ezzel szemben Angliában sok nő eleve eldönti, hogy tápszerrel indít, s ettől mégsem lesznek rossz anyák (úgy értjük, csak ettől). Itt Olaszországban valahol a kettő között lehet a helyzet.
Én szoptatáspárti voltam, de mint már írtam, a dolgok nem egészen úgy indultak a szülés után ahogy én azt “előre elterveztem”. A kislányomat elvitték tőlem, és a kórház szervezetlensége miatt csak 24 óra múlva láthattam viszont. Hogy ez alatt az idő alatt mit kapott (cukros vizet vagy tápszert) arról egyáltalán nem kérték ki a véleményemet, sőt utólag sem tájékoztattak róla. Aztán eltelt még két nap, mire először mellre tehettem és még újabb jópár nap, mire beindult a tejem. Közben a kicsit már elkezdték tápszerezni és ezt a pár napos késést a mai napig sem sikerült behozni.
A szobatársnőm, akivel a szüléstől fogva végig ott lehetett a babája a szobában, egyből mellre tette a picit és az első pillanattól fogva szoptatta. Nagyon irígyeltem emiatt és szívósan küzdöttem azért, hogy én is próbálkozhassak. Kár, hogy csak két nap múlva tudtam meg, hogy a kórház előírásai szerint az édesanyáknak joguk van szoptatni a kisbabájukat és három óránként bemehetnek hozzá még éjjel is. Csakhogy erről engem, mint édesanyát valahogy elfelejtettek tájékoztatni. Mint ahogy arról is, hogy azonnal kezdjem el a fejést, ha szeretném hogy beinduljon a tejem. Ha jól emlékszem fejőgépet is csak a második vagy a harmadik napon kaptam, többszöri határozott kérésre. Hogy mégis mit és hogyan kell csinálni azzal a masinával azt se nagyon magyarázták el, ami ugye nem hozta meg túlságosan a kedvem ehhez az első napokban egyébként rendkívül fájdalmas művelethez.
Valahol azt olvastam, hogy egyes indiai guruk szerint a szoptatás az orgazmushoz hasonló érzést válthat ki az anyából. Hát, mit mondjak, ezt a szintet én még nem értem el, de maradjunk annyiban, hogy most már legalább nem fáj, és hogy nagyon édes az a látvány, amikor így felülről rápillantok a kicsire amint szopizik. Így aztán azt mondom: megérte és remélem még sikerül sokáig szoptatni.
Egyébként én valahogy kezdettől fogva jobban tartottam a szoptatástól, mint magától a szüléstől. Nem értem ezt a pánikhangulatot ami a szülés körül van. Lehet, hogy szerencsés vagyok, hogy ilyen könnyen szültem, de szerintem azért nem csak erről van szó. Persze szerencse is kell hozzá, de azért fejben is eldől a dolog, úgy értem fel kell rá készülni. És én mindig úgy álltam hozzá, hogy akármilyen fájdalmas is a szülés, max 1 napig tart, míg a szoptatás jó esetben legalább fél évig, naponta 5-6-szor.
Az a legrosszabb, hogy mindenki mást mond és amikor az ember ott áll tanácstalanul akkor nehezen tudja eldönteni hogy kinek is higgyen. Végül a legjobb, ha a józan eszére hallgat. Nagyjából így összegezhetem a helyzetet: két alapvető nézet áll egymással szemben a szoptatáspártiaknál:
–Az új, modern felfogás hívei azt javasolják, hogy akkor szoptass, amikor a gyerek kéri!
–A régi tanok hívei szerint mindig rendszeresen kb. 4 óránként kell szoptatni.
Nos, mivel az első 10 napot a kórházban töltöttük, így nem volt választásom: én a fejőgéppel küzdöttem, míg a kislányom szigorúan 4 óránként szopizott tápszert, akár akarta, akár nem. Mivel kezdettől fogva jó étvágyú gyerek volt, leginkább akarta és inkább csak az én szivem szakadt meg mikor fel kellett kelteni édes álmaiból, mert eljött a következő etetés ideje. Amikor végre hazakerült, az első nap úgy gondoltam, hogy na majd én megmutatom, igenis akkor és annyit eszik a kis édes amikor akar és nem amikor és amennyi elő van írva. Ennek az lett az eredménye, hogy az első nap csak akkor nem sírt amikor a cicim a szájában volt és másnapra mindketten, sőt M.-et beleértve mindhárman holtfáradtak voltunk. Szerencsére másnap kijött a szülésznő (itt nincs védőnő) és azt mondta, hogy sürgősen hagyjam ezt abba, a cici és a cumi két különböző dolog. Megpróbáltunk visszaállni a 4 óránkénti etetésre, anyatejjel indítunk ciciből majd a hiányzó mennyiséget tápszerrel pótoljuk cumisüvegből. Most, egy hónap elteltével aztán már nem méricskélem minden szoptatás előtt és után és a 4 órát sem tartjuk be szigorúan. Nappal próbálom csak anyatejjel táplálni és kicsit gyakrabban, este viszont kap egy jókora adag tápszert, így aztán rendszerint átalussza az éjszakát, szülei nagy örömére. Persze ez így leírva nagyon jól hangzik, gyakorlatban azért nem mindig ilyen egyszerűen működik. Sőt, mondhatom egyáltalán nem egyszerű. Annyira nem, hogy épp tegnap találkoztunk a kórházi volt szobatársnőmmel, akire annyira irígykedtem, mivel egyből mellre tehette a kisfiát és elkezdhette szoptatni. Közben begyulladtak a mellei és végleg feladta a szoptatást, mára már csak tápszerrel eteti a bébit.
A szoptatàsròl
2009 március 1. | Szerző: olaszhon
D. Tóth Kriszta írta a szoptatásról, hogy otthon olyan fanatikusan szoptatáspárti mindenki, hogy azokat az anyákat, akik nem szoptatnak, szinte megkövezik. Ezzel szemben Angliában sok nő eleve eldönti, hogy tápszerrel indít, s ettől mégsem lesznek rossz anyák (úgy értjük, csak ettől). Itt Olaszországban valahol a kettő között lehet a helyzet.
Én szoptatáspárti voltam, de mint már írtam, a dolgok nem egészen úgy indultak a szülés után ahogy én azt “előre elterveztem”. A kislányomat elvitték tőlem, és a kórház szervezetlensége miatt csak 24 óra múlva láthattam viszont. Hogy ez alatt az idő alatt mit kapott (cukros vizet vagy tápszert) arról egyáltalán nem kérték ki a véleményemet, sőt utólag sem tájékoztattak róla. Aztán eltelt még két nap, mire először mellre tehettem és még újabb jópár nap, mire beindult a tejem. Közben a kicsit már elkezdték tápszerezni és ezt a pár napos késést a mai napig sem sikerült behozni.
A szobatársnőm, akivel a szüléstől fogva végig ott lehetett a babája a szobában, egyből mellre tette a picit és az első pillanattól fogva szoptatta. Nagyon irígyeltem emiatt és szívósan küzdöttem azért, hogy én is próbálkozhassak. Kár, hogy csak két nap múlva tudtam meg, hogy a kórház előírásai szerint az édesanyáknak joguk van szoptatni a kisbabájukat és három óránként bemehetnek hozzá még éjjel is. Csakhogy erről engem, mint édesanyát valahogy elfelejtettek tájékoztatni. Mint ahogy arról is, hogy azonnal kezdjem el a fejést, ha szeretném hogy beinduljon a tejem. Ha jól emlékszem fejőgépet is csak a második vagy a harmadik napon kaptam, többszöri határozott kérésre. Hogy mégis mit és hogyan kell csinálni azzal a masinával azt se nagyon magyarázták el, ami ugye nem hozta meg túlságosan a kedvem ehhez az első napokban egyébként rendkívül fájdalmas művelethez.
Valahol azt olvastam, hogy egyes indiai guruk szerint a szoptatás az orgazmushoz hasonló érzést válthat ki az anyából. Hát, mit mondjak, ezt a szintet én még nem értem el, de maradjunk annyiban, hogy most már legalább nem fáj, és hogy nagyon édes az a látvány, amikor így felülről rápillantok a kicsire amint szopizik. Így aztán azt mondom: megérte és remélem még sikerül sokáig szoptatni.
Egyébként én valahogy kezdettől fogva jobban tartottam a szoptatástól, mint magától a szüléstől. Nem értem ezt a pánikhangulatot ami a szülés körül van. Lehet, hogy szerencsés vagyok, hogy ilyen könnyen szültem, de szerintem azért nem csak erről van szó. Persze szerencse is kell hozzá, de azért fejben is eldől a dolog, úgy értem fel kell rá készülni. És én mindig úgy álltam hozzá, hogy akármilyen fájdalmas is a szülés, max 1 napig tart, míg a szoptatás jó esetben legalább fél évig, naponta 5-6-szor.
Az a legrosszabb, hogy mindenki mást mond és amikor az ember ott áll tanácstalanul akkor nehezen tudja eldönteni hogy kinek is higgyen. Végül a legjobb, ha a józan eszére hallgat. Nagyjából így összegezhetem a helyzetet: két alapvető nézet áll egymással szemben a szoptatáspártiaknál:
– Az új, modern felfogás hívei azt javasolják, hogy akkor szoptass, amikor a gyerek kéri!
– A régi tanok hívei szerint mindig rendszeresen kb. 4 óránként kell szoptatni.
Nos, mivel az első 10 napot a kórházban töltöttük, így nem volt választásom: én a fejőgéppel küzdöttem, míg a kislányom szigorúan 4 óránként szopizott tápszert, akár akarta, akár nem. Mivel kezdettől fogva jó étvágyú gyerek volt, leginkább akarta és inkább csak az én szivem szakadt meg mikor fel kellett kelteni édes álmaiból, mert eljött a következő etetés ideje. Amikor végre hazakerült, az első nap úgy gondoltam, hogy na majd én megmutatom, igenis akkor és annyit eszik a kis édes amikor akar és nem amikor és amennyi elő van írva. Ennek az lett az eredménye, hogy az első nap csak akkor nem sírt amikor a cicim a szájában volt és másnapra mindketten, sőt M.-et beleértve mindhárman holtfáradtak voltunk. Szerencsére másnap kijött a szülésznő (itt nincs védőnő) és azt mondta, hogy sürgősen hagyjam ezt abba, a cici és a cumi két különböző dolog. Megpróbáltunk visszaállni a 4 óránkénti etetésre, anyatejjel indítunk ciciből majd a hiányzó mennyiséget tápszerrel pótoljuk cumisüvegből. Most, egy hónap elteltével aztán már nem méricskélem minden szoptatás előtt és után és a 4 órát sem tartjuk be szigorúan. Nappal próbálom csak anyatejjel táplálni és kicsit gyakrabban, este viszont kap egy jókora adag tápszert, így aztán rendszerint átalussza az éjszakát, szülei nagy örömére. Persze ez így leírva nagyon jól hangzik, gyakorlatban azért nem mindig ilyen egyszerűen működik. Sőt, mondhatom egyáltalán nem egyszerű. Annyira nem, hogy épp tegnap találkoztunk a kórházi volt szobatársnőmmel, akire annyira irígykedtem, mivel egyből mellre tehette a kisfiát és elkezdhette szoptatni. Közben begyulladtak a mellei és végleg feladta a szoptatást, mára már csak tápszerrel eteti a bébit.
Oldal ajánlása emailben
X