Vasárnap született. Apukám mondta is, hogy mint orvos lánya, tudhatnám, hogy vasárnap jobb ha az ember nem kerül kórházba. A szülés utáni érzelemzavaros állapotban legalább két nap kellett ahhoz, hogy feldolgozzam az eseményeket és kezdjek végre tisztán látni:
a legeslegfontosabb, hogy a kisbaba szemmel láthatóan jól van, rendesen eszik, légzési problémái nincsenek. Bár a steril szobából nem sikerült visszacsempészni hozzám a szobába, legalább az inkubátorból kiszedték végre.
nincs főgonosz, senki sem akart velem kiszúrni. Egyszerűen csak egy csomó szerencsétlen véletlen egybeesése, hogy gyakorlatilag 1 álló napig szinte semmit sem tudtam a kislányomról. Mint mondtam, vasárnap volt, így eleve kevesebben voltak szolgálatban. A szülésznő akinél szültem épp befejezte a műszakot, így amint visszatoltak a szobába még bejött elköszönni, de aztán elment. A következő műszakos pedig semmit sem tudott rólam, meg a kisbabáról, így nem is jött be hozzám, hogy informáljon. A kisbaba átkerült egy másik osztályra és a két osztály közötti komunikáció enyhén szólva rémes. Ehhez még hozzáadjuk, hogy aznap összesen volt két szülés: az enyém, és a szobatársamé, aki egész éjjel patáliázott és végül az utolsó pillanatban bepánikolt és elkezdett üvöltözni, hogy császárt akar, no és végül 15 perccel azelőtt, hogy kibújt volna az én kislányom, meg is császározták. Így aztán az én szülésem abszolút háttérbe szorult, egyrészt mert én végig csendben szenvedtem, míg ez a lány rettenetesen ordítozott, másrészt neki a privát orvosa volt szolgálatban aznap, tehát eleve jobban odafigyelt rá, harmadrészt pedig mivel végül sürgősségi vészhelyzetes császár lett abszolút minden figyelem felé fordult. Ráadásul a személyzetet igen megosztotta az, hogy megcsászározták – egyesek szerint nem volt indokolt a dolog, így a nővérek, orvosok, szülésznők között elég nagy feszültség volt. Nem csoda tehát, ha rólam teljesen megfeledkeztek közben! Igaz, meg kell említeni két dolgot: miután visszatoltak a szobába egy fél percre betolták hozzám a kislányomat és ennyit mondtak: Anyuka, a gyerek lekerül a gyermekosztályra, egy percre behoztuk, hogy elköszönjön tőle. Én a szülés utáni totál kimerült állapotban csak nagyjából fogtam fel, hogy mi is történik. Pár órával később feljött egy doktornő, hívjuk csak Ms. Jégcsapnak, mert rendkívűl hideg volt és érzelemmentes, aki közölte, hogy a gyerek állapota kielégítő, de inkubátorban van és lent tartják megfigyelésen. Ennél többet aztán nem is mondott, elment. Hogy hol is van az a “lent” meg hogy ha akarjuk láthatjuk azt elfelejtette mondani.
Így aztán ott maradtunk a szobában kettesben és halálra aggódtuk magunkat. Teljesen elrontották az egészet. Feltöltöttem a telefonomat, előre összeállítottam a listát, hogy kinek küldök majd sms-t, de ebben az állapotban egyszerűen nem volt kedvünk semmihez. Mit írjak? Hogy fogalmam sincs, hogy hol és hogy van a kisbaba??? Órák teltek el így, várakozva. Közben a szobatársnőm, aki előtte egész éjjel jajveszékelt most tele volt energiával (és fájdalomcsillapítóval). Vele ott volt a kisfia, ők örömben úsztak és sorba jöttek a rokonok. És nekem így talán mégjobban fájt, hogy az én kicsi lányom pedig nem lehet itt velem. A nővérek és orvosok is mind körülötte sürögtek forogtak, engem pedig, aki 10 perccel utána szültem le se …
M. fantasztikus volt. Végig ott volt velem, csendben, fogta a kezem, láttam, hogy ő is aggódik nagyon, de nem beszéltünk. Nagyon közel voltunk egymáshoz. Rettentően éhes voltam, hiszen 12.59-kor szültem, így lekéstem az ebédet és lassan már 24 órája nem ettem. Nagyon gyengének éreztem magam, csak arra tudtam gondolni, hogy ennem kell, erőt gyűjtenem és aztán meg kell keresnem a kislányomat. Végre megérkezett a vacsora, megosztottuk M-mel, hiszen ő is ott volt már lassan 20 órája velem és ő sem evett azóta semmit. Neki sem volt könnyű!!!
Éjjel aztán magunkra maradtunk a szobatársnőmmel. Nagyon szimpatikus lány volt egyébként, csak a körülmények miatt nem tudtam igazán megkedvelni. Teljesen ellentétes volt a szüléstörténetünk. Ő nehezen esett teherbe, végig aggódta a terhességet. Próbálkozott már mesterséges megtermékenyítéssel is és volt több vetélése is. Nekem nem voltak ilyen problémáim, végig nagyon nyugodt és magabiztos voltam. Kivéve, hogy én az első három hónapot végighánytam, ő viszont egyetlen egyszer sem hányt! Ő végig császárral arra készült, hogy császárral fog szülni, volt már több komoly műtéte is, így nem félt sem az altatástól, sem a vágástól, sőt, úgy látta, mintha így kevesebbet kellene szenvednie. Én természetes szülésre készültem, és a császárra úgy gondoltam, mint a lehető legrosszabb dologra. A kisbabája nem fordult meg, így már minden papírt elintézett a császárhoz, amikor az utolsó héten mégis megfordult a baba, így hirtelen nem volt több indok a császárra. Az enyém kezdettől fogva fejjel lefelé volt. Ennek ismeretében mostmár tudom miért szenvedett ennyire. Lelkileg nem volt felkészülve a dologra. Császárral akart szülni és végül császárral is szült. Igaz, elkerülhette volna a 24 órás vajúdást.
Másnap aztán hétfő lett, beindultak a dolgok. Felfedeztem, hogy a kislányom épp az alattunk levő emeleten van, elég egy liftbe beszállni és máris ott vagyok nála. Sőt, ennél is jobb a helyzet: három óránként bemehetek hozzá! Igaz, ekkor még inkubátorban volt, tehát csak egy kis ablakon keresztül tudtam benyúlni hozzá. Akkor még nem tudtuk, hogy naponta egyszer az apukák is bemehetnek, így csak én voltam ott, M. kívülről figyelt az ablakon keresztül. Mintha kirakatban lettünk volna. Nem tudtam hogy megfogni. Ott feküdt szegény kislányom meztelenül, egy szál pelenkában, egyik kezéből egy infúzió csonk lógott ki (nyitva hagyták a vénát, hogy ne kelljen folyton szúrkálni, de nem kapott semmit), a másikra a légzésfigyelő volt rákötve. Láttam, hogy a sarka és a combja tele volt szúrásokkal: vérvétel, injekció. Szegényke, alig mertem hozzányúlni! Mikor visszamentem M.-hez nagyon leszidott. Azt mondta, hogy hogy lehet igy hozzáérni. Ott fekszik egyedül az inkubátorban, szeretetre és simogatásra van szüksége, én meg csak bökdöstem az ujjammal. Igen, de olyan kis törékeny volt, alig mertem hozzáérni. Szerencsére másnap már kiszedték az inkubátorból, így végre felöltöztethettük és magunkhoz ölelhettük. Kedden.
még mindig a kórházban
2009 február 16. | Szerző: olaszhon
Vasárnap született. Apukám mondta is, hogy mint orvos lánya, tudhatnám, hogy vasárnap jobb ha az ember nem kerül kórházba. A szülés utáni érzelemzavaros állapotban legalább két nap kellett ahhoz, hogy feldolgozzam az eseményeket és kezdjek végre tisztán látni:
Így aztán ott maradtunk a szobában kettesben és halálra aggódtuk magunkat. Teljesen elrontották az egészet. Feltöltöttem a telefonomat, előre összeállítottam a listát, hogy kinek küldök majd sms-t, de ebben az állapotban egyszerűen nem volt kedvünk semmihez. Mit írjak? Hogy fogalmam sincs, hogy hol és hogy van a kisbaba??? Órák teltek el így, várakozva. Közben a szobatársnőm, aki előtte egész éjjel jajveszékelt most tele volt energiával (és fájdalomcsillapítóval). Vele ott volt a kisfia, ők örömben úsztak és sorba jöttek a rokonok. És nekem így talán mégjobban fájt, hogy az én kicsi lányom pedig nem lehet itt velem. A nővérek és orvosok is mind körülötte sürögtek forogtak, engem pedig, aki 10 perccel utána szültem le se …
M. fantasztikus volt. Végig ott volt velem, csendben, fogta a kezem, láttam, hogy ő is aggódik nagyon, de nem beszéltünk. Nagyon közel voltunk egymáshoz. Rettentően éhes voltam, hiszen 12.59-kor szültem, így lekéstem az ebédet és lassan már 24 órája nem ettem. Nagyon gyengének éreztem magam, csak arra tudtam gondolni, hogy ennem kell, erőt gyűjtenem és aztán meg kell keresnem a kislányomat. Végre megérkezett a vacsora, megosztottuk M-mel, hiszen ő is ott volt már lassan 20 órája velem és ő sem evett azóta semmit. Neki sem volt könnyű!!!
Éjjel aztán magunkra maradtunk a szobatársnőmmel. Nagyon szimpatikus lány volt egyébként, csak a körülmények miatt nem tudtam igazán megkedvelni. Teljesen ellentétes volt a szüléstörténetünk. Ő nehezen esett teherbe, végig aggódta a terhességet. Próbálkozott már mesterséges megtermékenyítéssel is és volt több vetélése is. Nekem nem voltak ilyen problémáim, végig nagyon nyugodt és magabiztos voltam. Kivéve, hogy én az első három hónapot végighánytam, ő viszont egyetlen egyszer sem hányt! Ő végig császárral arra készült, hogy császárral fog szülni, volt már több komoly műtéte is, így nem félt sem az altatástól, sem a vágástól, sőt, úgy látta, mintha így kevesebbet kellene szenvednie. Én természetes szülésre készültem, és a császárra úgy gondoltam, mint a lehető legrosszabb dologra. A kisbabája nem fordult meg, így már minden papírt elintézett a császárhoz, amikor az utolsó héten mégis megfordult a baba, így hirtelen nem volt több indok a császárra. Az enyém kezdettől fogva fejjel lefelé volt. Ennek ismeretében mostmár tudom miért szenvedett ennyire. Lelkileg nem volt felkészülve a dologra. Császárral akart szülni és végül császárral is szült. Igaz, elkerülhette volna a 24 órás vajúdást.
Másnap aztán hétfő lett, beindultak a dolgok. Felfedeztem, hogy a kislányom épp az alattunk levő emeleten van, elég egy liftbe beszállni és máris ott vagyok nála. Sőt, ennél is jobb a helyzet: három óránként bemehetek hozzá! Igaz, ekkor még inkubátorban volt, tehát csak egy kis ablakon keresztül tudtam benyúlni hozzá. Akkor még nem tudtuk, hogy naponta egyszer az apukák is bemehetnek, így csak én voltam ott, M. kívülről figyelt az ablakon keresztül. Mintha kirakatban lettünk volna. Nem tudtam hogy megfogni. Ott feküdt szegény kislányom meztelenül, egy szál pelenkában, egyik kezéből egy infúzió csonk lógott ki (nyitva hagyták a vénát, hogy ne kelljen folyton szúrkálni, de nem kapott semmit), a másikra a légzésfigyelő volt rákötve. Láttam, hogy a sarka és a combja tele volt szúrásokkal: vérvétel, injekció. Szegényke, alig mertem hozzányúlni! Mikor visszamentem M.-hez nagyon leszidott. Azt mondta, hogy hogy lehet igy hozzáérni. Ott fekszik egyedül az inkubátorban, szeretetre és simogatásra van szüksége, én meg csak bökdöstem az ujjammal. Igen, de olyan kis törékeny volt, alig mertem hozzáérni. Szerencsére másnap már kiszedték az inkubátorból, így végre felöltöztethettük és magunkhoz ölelhettük. Kedden.
Oldal ajánlása emailben
X