Mosható kontra eldobható pelenka, avagy tartozom egy vallomással B.nek
2009 június 18. | Szerző: olaszhon
Az angol középfokú nyelvvizsgámon tette fel azt a kérdést a vizsgabiztos, hogy no és melyik az a korosztály amelyik a legtöbb szemetet termeli? Akkor, 16 évesen még felkészületlenül ért a kérdés, ma, gyakorló kismamaként már egyből rávágnám a választ: a csecsemők! A nappy war (eldobható és mosható pelenkák harca) Angliában már évtizedek óta dúl, és én akkor megfogadtam, hogy ha átmegyek a vizsgán megpróbálkozom majd a pelenkamosással. Na jó, ez utóbbit csak a poén kedvéért írtam, de az tény, hogy mivel a környezetvédelem régóta fontos téma nálam, így még a terhességem alatt elhatároztam, hogy mindenképpen kipróbálom majd a mosható pelenkát.
Utánanéztünk a témának neten, megkérdeztem pár kismamát, emlékszem még a youtube-n is megnéztünk valami videót, hogy hogy is kell a ruhapelenkával bánni (ahelyett, hogy nagyanyáinkat kérdeztük volna ugye). Kedves barátném, B. aztán meg is ajándékozott különféle típussal. Ma már ezek is sokat fejlődtek, van rajtuk tépőzár meg minden. Elolvastam a használati utasítást és kitartóan próbálkoztam is. De az eredmény bizony lehangoló volt (leginkább saját magam számára) sokkal macerásabb dolog, és a parányi fürdőszobánkban nem éppen szívderítő dolog kerülgetni a kakis pelenkákkal megrakott vödröt. Valamint oldalt a husis comboknál ki-kicsorgott a pisi és egyébként is: szegény gyerek kétszer akkorának látszik benne mint az eldobhatóban. B.nek alázattal jelentem: a harcot még nem adtam fel, de az első ütközeteket bizony, számomra is szomorú igazság, az eldobható pelus nyerte meg.
Ha valakinek van valami jó tippje írjon! Meg akarom nyerni a harcot.
Repülünk, repülünk, hármasban…
2009 május 18. | Szerző: olaszhon
Úgy terveztem, azzal kezdem majd, hogy kisgyerekes anyák vigyázzatok, Ryan airrel ne utazzatok! De aztán rájöttem, hogy nem ezen múlik. Mert amikor 7 hónapos terhesen hazautaztam, akkor is ezzel a légitársasággal mentem és hihetetlenül figyelmesek voltak velem a légiutaskísérők, még ingyen vizet is kaptam repülés közben és a lépcsőn is lekísértek. Most, már hármasban, nem volt ilyen szerencsénk…
Hiába érkeztünk meg elsők között a reptérre, végül mind az oda-, mind a visszaúton utoljára sikerült felszállnunk a gépre. Arra fel voltam készülve, hogy az utastársak nem lesznek előzékenyek: a számtalan sorbanállás (check-in, motozás, beszállás) egyikénél sem engedtek előre vagy kérdezték meg, hogy segíthetnek-e bármiben. Ezzel végülis nincs is semmi probléma, mindenkinek megvan a maga baja. Az már kevésbé tetszett, hogy a reptéri személyzet, illetve az utaskísérők részéről sem tapasztaltunk semmiféle jószándékot vagy megkülönböztett figyelmet. Az egyetlen pozitívum és abszurdum, hogy a motozásnál a bébitáskát ki sem nyittatták, pedig volt benne víz és egyéb folyadék (tápszer). Mindig is nagy hülyeségnek tartottam ezt az egész cécót, ezek után pedig végképp: ha terrorista lennék tuti hogy bébipapinak álcáznám a mit is? Az életveszélyes folyadékokat…
M. táskáját viszont darabokra szedték, cseppet sem érdekelte őket, hogy együtt vagyunk. Igaz, a hátizsákjában volt egy csomó veszélyesnek látszó tárgy: digitális fényképező, videokamera és gps. Annyit vacakoltak, hogy már név szerint szólítottak bennünket a gate-nél és csak ránk vártak. A kapunál a légiutaskísérő jól le is szidott bennünket, de azt már elfelejtette közölni, hogy a háta mögött lévő ajtón kilépve egy hatalmas lépcsősor vár bennünket kisbőröndöstől, babakocsistól, hátizsákostól. Vagyis M. előreszaladt, bőröndöt, hátizsákot le, majd visszaszaladt hogy kettesben cipeljük le a babakocsit (ugyanis azt a nagy, fekvő babakocsit vittük) és közben izgulhattunk, hogy a reptéri őrség el ne vigye az őrizetlenül hagyott csomagjainkat. Gyalog kellett a repülőig rohannunk, ahol már gyakoralitag mindenki csak ránk várt. A hostess a gép belsejéből próbálta magyarázni, hogy a kocsit lent kell hagynunk, majd ők elteszik valahova. Így aztán én a gyereket kiragadtam a kocsiból, magamhoz öleltem és elindultam vele felfelé, miközben M. a babakocsi szétszedésével küzdött és igyekezett azt minél kisebbre hajtogatni. Mire sikerült mindhármónknak elhelyezkednünk a fedélzeten a hostesszek már elmagyarázták az elmagyaráznivalót. Nekem a kezembe nyomtak egy bébi-biztonsági övet, de a hostess sem angolul, sem olaszul nem tudta elmagyarázni, hogy mit is csináljak vele (várhatóan spanyol volt). Végül ő kötötte be valahogy úgy, hogy K. egyetlen mozdulattal kibújt belőle, pedig akkor még nem nagyon ficánkolt a drága. A másfél órás út alatt egyszer kezdett el sírni, de szerencsére épp abban a pillanatban kapcsolták le a világítást, amitől úgy meglepődött, hogy azonnal el is hallgatott. Szopizott is ott a nem tudom hány ezer méter magasságban. Egyébként a felszállást-leszállást nem vette zokon, olvastam, hogy olyankor szoptatni kell, hát én nem szoptattam, és mégsem lett semmi baja.
K.ra igazán nem lehet panaszunk: remekül bírta a gyűrődést. Az egész inkább nekünk volt fárasztó fizikailag, mert rengeteget cipekedtünk. Jó tanácsként pedig a hozzánk hasonló bátor vállalkozóknak: ne csak a repülőútra koncentráljanak, mert maga az utazás sokkal hosszabb! Ki kell jutni a reptérre, ráadásul órákkal előtte, ott várakozni, valamint az érkezéskor is várni kell a csomagokra, el kell jutni a szálláshelyre stb. Éppen ezért nagyon fontos, hogy az ember a teljes időtartamra fel legyen készülve pelenkával, bébikajával, játékkal stb. Mi sokat filóztunk, hogy a fekvő nagybabakocsit vigyük-e vagy csak a kisebb ülős babakocsit, ami egyben kocsiülés is. Így utólag jó döntés volt a nagybabakocsi (K. éppen 3 hónapos volt akkor!) mert abban nyugodtan tudott aludni a kocsiban és a reptéren várakozva.
Hol van a gyerek kórházi kartonja?
2009 május 7. | Szerző: olaszhon
Aki olvasta a korábbi bejegyzéseket, az már tudja, hogy nem örültem túlságosan annak, hogy a gyereket születésekor 10 napig bent tartották a kórházban. Annak meg különösen nem, hogy mindezt látszólag a semmivel indokolták, vagyis folyton csak azt mondták: nyugodjon meg Anyuka, a gyerek jól van, de még megfigyeljük.
Éppen ezért, amikor megtudtam, hogy jogunk van arra, hogy kikérjük a teljes klinikai karton másolatát, egy percig sem haboztam, azonnal, még február 4-én beadtam a kérelmet. Pár eurót is kellett fizetni érte, ha jól emlékszem a fénymásolás árát. Azt mondták, hogy 20 napon belül kézhez kapjuk az anyagot.
Telt-múlt az idő, K. szépen fejlődött, a kórházban töltött napokat kezdtük elfelejteni. Aztán egyszercsak mégiscsak eszembe jutott, hogy el kellene már menni a kartonért. A 20 nap már jócskán letelt, így nagy magabiztosan mentem oda az ablakhoz. A hölgy kereste-kutatta de nem találta. Azt mondta, menjek vissza az osztályra, ahol a gyereket kezelték és kérdezzem meg miért nem küldték át hozzájuk a dokumentumokat. Visszamentem, megkérdeztem, azt mondták, hogy utánanéznek és küldik. Ismét eltelt két hét. A játék újból megismétlődött. Az ablaknál azt mondták, hogy hozzájuk még nem érkezett meg, az osztályon meg azt, hogy ők már átküldték. Kezdtem elveszteni a türelmemet. Még egy hetet vártam, s mikor harmadjára is eljátszották ugyanezt a történetet úgy döntöttem, hogy a sarkamra állok. Megkérdeztem az információs pultnál, hogy hol lehet panaszt tenni. Az URP-nál, mondta a nő és én megköszöntem majd azonnal hívtam az anyósomat, hogy mégis mi a fene az az URP. Kiderült, hogy Ufficio Relazioni con il Pubblico, vagyis public relations office vagyis olyan ügyfélszolgálat féle dolog. Miután sikerült betuszkolni a babakocsit az URP csöppnyi irodájába egy kedves szőke hölgy fogadott. Röviden elmagyaráztam neki a helyzetet, de mivel már május elején jártunk és a kezemben tartottam a februárban beadott kérelmet, így nem kellett túl sokat magyarázkodnom. A hölgy elnézést kért a kórház nevében és elkérte a telefonszámomat. Azt mondta, hogy ne izguljak, hamarosan megkapom a karton másolatát és ő fog személyesen telefonálni nekem, hogy mikor jöjjek érte. Hiszitek, nem hiszitek: így is lett. Két nap múlva csörgött a mobilom, hogy mehetek a kartonért! Szóval működik ez az olasz egészségügy, csak akarni kell 😉
És azóta tudom, hogy a gyerek pontosan meddig volt inkubátorban, mikor kapott először tápszert és mennyit, milyen antibiotikumot adtak neki és hány napig. Mert ezekre a kérdésekre anno nem kaptam választ, hiába is próbálkoztam. És nekem mindezt valamiért fontos volt tudni.
Legyen már valami papírja avagy útlevelet csináltatunk
2009 április 19. | Szerző: olaszhon
A gyerek lassan három hónapos. Itt az ideje, hogy meglátogassa, nos sajnos nem szülő- de legalábbis anyaföldjét 😉
Hiába van EU meg nincsenek határok, mégiscsak kellene valami papír ennek a gyereknek, gondoltam. Ha jól meggondolom, valami már van: olasz nyelvű születési anyakönyvi kivonat és TB-kártya. Ezekkel azonban utazni nem lehet. Ahhoz útlevél kell! Legalábbis így gondoltam…
Először is nézzük, milyen állampolgár. Természetesen olasz, vágta rá kórusban mindenki. Azért nekem ez annyira nem természetes, főleg ha azt vesszük, hogy az anyja magyar és nincs összeházasodva az olasz apjával. Még akkor is, ha Olaszországban született.
Hívtam a magyar nagykövetséget Rómában, hogy hogy is lehetne megszerezni a kicsinek a magyar állampolgárságot. Az első hölgy, aki a telefont a követségen felvette, nagyon kedves volt és megnyugtatott, hogy most ugyan nincs bent az a bizonyos másik hölgy, aki ezekkel az ügyekkel foglalkozik, de ne izguljak, mindent el lehet intézni postán. Vagyis nem kell egy vacak papirért Rómába utazni. Remek hír, de gyorsan kiderült: túlságosan hamar örvendeztem. Ugyanis másnap sikerült beszélnem azzal a bizonyos másik hölggyel, aki viszont leszögezte: mindkét szülőnek személyesen meg kell jelennie a követségen. Majd hozzátette: a gyereket nem fontos hozni. Remek, gondoltam, majd a 9 hetes kisbaba otthon megvárja amíg a szülei elmennek Rómába. Mivel az olasz fővárostól forgalomtól függően kb. 4 órányira lakunk nyilvánvaló, hogy a hölgy kijelentése teljesen abszurd volt. (mellesleg jegyzem meg, hogy említettem neki, hogy honnan telefonálok). Hangja rendkívül ellenszenves, utasító volt, hogy márpedig ezt meg ezt kell csinálnom okvetlenül. Miután már vagy negyed órája okoskodott az én számlámra és azt fejtegette, hogy postán semmiképp sem lehet elintézni a dolgot, megpróbáltam a tőlem telhető legudvariasabb módon elmagyarázni neki, hogy számomra ez az egész magyar állampolgárság csak érzelmileg fontos, semmi más jelentősége nincs, tehát ha ők így megnehezítik a dolgomat (itt-ott hitelesítendő dokumentumok, hivatalos fordítások stb.) akkor hagyjuk inkább az egészet a fenébe. Mivel nincs határidő, majd egyszer ha Pesten járok elintézem. Még a hölgy volt megsértődve!
Mivel a magyar papiroknak egyenlőre búcsút inthetek, mert semmi kedvünk mostanában Rómába kirándulni, így kénytelen voltam utánanézni az olasz dokumentumoknak. A rendőrkapitányságon (questura) egy ismerős segítségével sikerült megtudnom, hogy pontosan milyen nyomtatványt kell kitölteni illetve mi mást kell majd magammal vinnem. Így aztán megvettem a 40 eurós okmánybélyeget, illetve kb. újabb 40 eurót be kellett fizetni a postán egy bizonyos számlaszámra. Egyébként az összes közül ez bizonyult a legnehezebb feladatnak, kb. 40 percet várakoztam a postán úgy, hogy alig volt előttem egy-két ember, ugyanis az olasz posta alkalmazottjainak lassan a könyv- és bóvliárusítás mellett a hagyományos postai szolgáltatások ellátására már alig marad kapacitása.
A másik nagy kihívást jelentő feladat az volt, hogy vinnünk kellett még 2 db igazolványképet (fehér háttérrel, fedetlen fővel). Nos, ez egy két hónapos csecsemő esetében, aki ugye még nem tud ülni, valamint napjának nagy részében eszik, alszik vagy sír, nem is olyan könnyű. De szerencsénk volt: épp akkor haladtunk el egy fényképész előtt amikor K. mosolygott, így elkészült róla élete első igazolványképe. 4 db-ot kaptunk, így a másik kettő bekerült a szülei pénztárcájába…. húú, ezt sem gondoltam volna, hogy egyszer még én is ilyen tipikus anyuka leszek. És ami még szörnyűbb, hogy már elkezdtem mutogatni is a fotót…
Nos, mikor már úgy gondoltuk, hogy minden előírt dolgot beszereztünk felkerekedtünk és elmentünk a csendőrségre. Itt, a követséggel ellentétben, külön kérték, hogy mindkét szülő és a gyerek is legyen jelen a kérelem benyújtásakor. Egy szép napos délelőttön ez is sikerült: felkerekedtünk hát hármasban, hogy megszerezzük a kis K. élete első útlevelét!
Őrült mázlink volt, ugyanis egy lélek sem volt a hivatalban, amikor beléptünk. Az ügyintézőnő kijött az üvegkalitkájából, hogy bekukkantson a babakocsiba. Kiderült, nem azt akarta látni, hogy milyen édes kislányunk van, hanem azt ellenőrizte, hogy a fotó valóban Róla készült-e. Miután minderről saját szemével is meggyőződött, közölte, hogy azért abban ne reménykedjünk, hogy túl sokáig lesz érvényes az útlevél. Kérdem, mégis meddig. Hivatalosan 5 év, de ha közben a gyerek annyira megváltozik, hogy a kép alapján nem lehet megállapítani az azonosságát, akkor érvényét veszti. Tipikus olasz abszurditás: 80 euroért tehát kiállítanak nekem egy olyan útlevelet, ami hivatalosan és elméletileg ugyan érvényes lesz, de hogy a gyakorlatban használható lesz-e azt nem tudni. Kérdem tőle, hogy mégis kinek a tisztje eldönteni, hogy a gyerek hasonlít-e még a fotóra. A válasz, melyet igyekszem szó szerint idézni, meglepő: az ügyeletes határőré. Vagyis, folytatja szinte mosolyogva a nő: mindig azzal a tudattal induljanak útnak, hogy a határon bármikor visszafordíthatják önöket.
Nem hangzik túl viccesen. Főleg, hogy pár évvel ezelőtt, mikor még léteztek határok Magyarország és Ausztria között, busszal jöttem ki Olaszországba és egy igen kellemetlen eset tanúja voltam. A hátsó ülésen egy Anyuka utazott egyedül három kisgyerekkel. A menetrendszerinti járat mindig éjszaka ér a határra. A határőr átnézte az utasok útlevelét és kiderült, baj van: a legkisebb gyerek útlevele egy hónapja lejárt. Hogyhogy, kérdi rémülten az Anyuka, egyszerre csináltattam az egész családnak. Igen, mondja az ügyeletes tiszt, aki mellesleg nő volt, de a csecsemők útlevele csak egy évre szól. Könyörtelenek voltak és mi sorsukra hagytuk az éjszakában ezt a figyelmetlen Anyukát kisgyermekeivel. Emlékszem akkor nagyon megrázott az eset, azóta indulás előtt mindig ellenőrzöm az útlevelem. Pedig mégiscsak tisztább sor az, hogy 1 évig érvényes, mint az, hogy majd a határőr eldönti.
De az igazi meglepetés még ezután jött: miután már mindent befizettünk, kitöltöttünk, aláírtunk, kérdi a nő, hogy mégis hova szeretnénk utazni. Magyarországra, mondom és a szemem sem rebben, mikor a hivatalnok rákérdez: az már EU? 8 év alatt hozzászoktam én már az ilyesmihez kérem. Ja, mondja erre flegmán a nő, hát akkor ahhoz nem is kellett volna útlevél. Elég bemenni az Önkormányzathoz, ott kérni egy fényképpel ellátott születési anyakönyvi kivonatot, majd azt ide behozni, mi ellenőrizzük, lepecsételjük és már mehetnek is… azt már csak fél füllel hallom, hogy még hozzáteszi: ha jól emlékszem ingyenes!
Kisvárosban, nagyvárosban…
2009 április 17. | Szerző: olaszhon
Kisgyerekkel könnyen ismerkedik az ember. Az újdonsült kismamák hamar szóbaelegyednek a hasonszőrű vagyis inkább hasonkorú gyerekeket tologató anyukákkal. Mivel jelen esetben a hasonszőrű gyerekek egy-két-három hónaposak, akik jobb esetben alszanak, rosszabb esetben sírnak, köztük még nem jön létre kommunikáció. Tegnap is megismerkedtem egy nagyon szimpatikus párral, friss anyukával apukával. Kiderült, hogy ebből a kisvárosból származnak, de 10 éve Rómában élnek és csak húsvétolni jöttek le a szüleikhez. Meséltem nekik a babamasszázs tanfolyamról, meglepődve hallgatták, hogy jé, itt vidéken is van ilyen??? De még mennyire, mondom, ráadásul a nagyon olcsó, állami kurzuson mindössze 3-an vagyunk, tehát igen kellemes hangulatúak a foglalkozások.
Még terhességem alatt kérdezték pesti barátaim, rokonaim, hogy hol fogok szülni. Nos, vidéken ezt nem nehéz eldönteni: a városban egyetlen egy kórház van. Volt is, aki mondta, hogy nem bízna meg egy kis kórházban, mi viszont örültünk, hogy a csecsemő intenzív osztályon mindössze három gyerek volt inkubátorban és nem harminc, akikre 2-3 nővérke jutott. További előnye a kisvárosnak, hogy minden közel van. Még viccelődtünk is anno, hogy akár gyalog is beérek majd a szülészetre két fájás között. A gyerekorvos is itt van a szomszédban, egyszer le is mértem, 160 lépésre van.
Otthon mi a helyzet? Pest/vidék?
1 hónap 3 gyerekorvos
2009 március 10. | Szerző: olaszhon
Arról már írtam, hogy az első gyerekorvost, Ms. Jégcsapot nem mi választottuk és bizony nagyon nem voltunk egy hullámhosszon. Közben mindenki azt mondta körülöttem, hogy ne izguljak a doktornő nagyon jó gyerekorvos. én azonban meg voltam arról győződve, hogy a jó orvos nem csak azt jelenti, hogy valaki kiértékeli a laboreredményeket és az alapján gyógyszereket ír fel, hanem van egy humán oldala is a dolognak vagyis kommunikál a páciensével, illetve jelen esetben mivel a páciens egy újszülött így annak újdonsült és aggódó szüleivel. Nos Ms. Jégcsap erre nem volt képes. Így aztán nem volt szimpatikus, mert én meg úgy gondoltam, hogy elmúltak már azok az idők, hogy ő az orvos és nekünk vakon bízni kell benne. Szerintem 2009-ben igen is közölni kell az anyával, ha a gyerek tápszert meg antibiotikumot kap. No mindegy, előbb-utóbb kiszabadultunk a kezei és a kórház falai közül. És innentől kezdve szabad orvosválasztás van ugye…
Ez itt Olaszországban úgy működik, hogy amikor megszületik a gyerek akkor 7 napod van arra, hogy hivatalosan anyakönyvesztesd. Mivel mi nem vagyunk összeházasodva így mindkettőnknek jelen kellett lennie ennél a bejegyeztetésnél. Szerencsére a kórházban is volt egy kis iroda, ahol délelőttönként le lehetett mindezt bonyolítani. Ezután el kell menni egy másik irodába (itt már elég az egyik szülő) és kérni kell a kicsinek egy adószámot. Bizony, itt már az újszülötteket is nyilvántartásba veszi az adóhatóság. Ha mindez megvan, akkor erről ott a hivatal ad egy ideiglenes papirt amivel el kell menni az egészségügyi hivatalba ahol végre lehet orvost választani. No, azért mégsem teljesen szabadon, hanem leginkább az alapján ahol hely van.
Mivel mi egy orvost sem ismertünk személyesen, úgy döntöttünk, hogy az alapján választunk, ami a legközelebb van a lakásunkhoz. Kiderült, hogy legalább 4-5 rendelő van úgy 500 méteres körzetben. Kiválasztottuk tehát a listáról azt, ahol volt hely és viszonylag közel volt.
Itt nincs védőnő, miután a kórházból hazamegy az ember egyszer, összesen egyetlen egyszer kijön hozzá a szülésznő (ostetrica), hogy ellássa az újdonsült anyukát jótanácsaival. A mi kis városkánkban egy olyan szülésznő végzi ezt a feladatot, aki immár az egész várost ismeri, mivel oly régóta csinálja, hogy a lassan 36 éves M.hez is ő ment ki annó mikor született. Ennek ellenére vagy éppen ezért nagyon örültem hogy eljött és nagyon hasznos is volt. Igaz, fürdetni nem fürdettük meg együtt a babát, már csak azért sem mert a köldökcsonk még nem esett le és addig itt Olaszországban nem fürdetnek, utána is csak heti 1-2-szer.
A gyerekorvoshoz pedig havonta egyszer kell menni, majd fokozatosan egyre ritkábban. Fel is kerekedtünk a nagy napon mindhárman és elmentünk a doktor bácsihoz. Nagy rendelő, 4-5 orvos is rendel ott közösen, egy titkárnővel és váróteremmel. Ez aztán azt jelenti, hogyha a gyerek netalántán nem beteg, akkor az egy-két órás várakozás alatt a váróteremben biztosan elkap valamit a többi gyerektől. Ugyanis olyan tömeg volt és már reggel 10-re olyan késésben voltak, hogy látszott, itt örökké mindig mindenkit megvárakoztatnak. A titkárnő azonkívül hogy nem volt túl barátságos és szimpatikus még annyira béna is volt, hogy többszöri próbálkozás után sem sikerült neki kinyomtatni azt a papirt, amin az orvos telefonszámai voltak. Szerintem csak a nyomtatóból fogyott ki épp a papir, mindegy, ő azt mondta, hogy fáradjunk vissza pár nap múlva és akkor odaadja. Javasoltam, hogy akkor inkább adja meg a telefonszámot és majd én felírom magamnak. Ebben maradtunk.
A doki sem volt túl szimpi. Ms Jégcsap után jött Mr Nemérdekelsemmi. Reggel 9-re mentünk, aznap mi voltunk az elsők, mégis fél órát kellett várakoznunk. Szerintem azt se mondta Jónapot, elkérte a kórházi zárójelentést, majd belemélyedt a papirba és a számítógépébe. Negyed órán keresztül néma csendben pötyögte be az adatainkat a gépbe, egy cseppet sem zavarta, hogy mi is jelen vagyunk és hogy életünkben először találkozunk. Ezután „megvizsgálta” a kisbabát, pontosabban megmérte a hosszát, súlyát és fejét no és meghallgatta a tüdejét. Majd azt mondta, hogy a súlyára figyeljünk oda, mert nem hízott eleget. Nem pánikoltam be túlságosan, ugyanis érdekes módon azt nem jegyezte meg, hogy míg a kórházban
Amint elhagytuk a rendelőt egymásra néztünk M-mel és azt mondtuk: cseréljünk gyerekorvost. Naponta telefonáltunk az egészségügyi hivatalba, hogy van-e megüresedés a környéken. Két hét múlva lett is. Kicsi rendelő, egy családi hàz földszintjéből lett kialakítva. Mikor időpontot kértem telefonon egyből a doktorbácsi vette fel a telefont. Már akkor nagyon szimpatikus volt és rögtön másnapra adott is időpontot. Nagyon kedvesen fogadott mindannyiunkat, mikor megtudta, hogy külföldi vagyok külön felhívta a figyelmemet arra, hogy nyugodtan kérdezzek ha valamit nem értek, majd megpróbálja másképp elmagyarázni. Átnéztük a kórházi zárójelentést és megnyugtatott, hogy a kislány jól van, bíztatott, hogy erőltessem a szoptatást. Mielőtt elkezdte a vizsgálatot (méretkezés és meghallgatás) lefektette a gyereket és nézte. Próbált vele kapcsolatot teremteni, kedvesen beszélt hozzá.
Mosolyogva jöttünk ki tőle, úgy tűnik megtaláltuk végre azt akit kerestünk!
A szoptatàsròl
2009 március 1. | Szerző: olaszhon
D. Tóth Kriszta írta a szoptatásról, hogy otthon olyan fanatikusan szoptatáspárti mindenki, hogy azokat az anyákat, akik nem szoptatnak, szinte megkövezik. Ezzel szemben Angliában sok nő eleve eldönti, hogy tápszerrel indít, s ettől mégsem lesznek rossz anyák (úgy értjük, csak ettől). Itt Olaszországban valahol a kettő között lehet a helyzet.
Én szoptatáspárti voltam, de mint már írtam, a dolgok nem egészen úgy indultak a szülés után ahogy én azt “előre elterveztem”. A kislányomat elvitték tőlem, és a kórház szervezetlensége miatt csak 24 óra múlva láthattam viszont. Hogy ez alatt az idő alatt mit kapott (cukros vizet vagy tápszert) arról egyáltalán nem kérték ki a véleményemet, sőt utólag sem tájékoztattak róla. Aztán eltelt még két nap, mire először mellre tehettem és még újabb jópár nap, mire beindult a tejem. Közben a kicsit már elkezdték tápszerezni és ezt a pár napos késést a mai napig sem sikerült behozni.
A szobatársnőm, akivel a szüléstől fogva végig ott lehetett a babája a szobában, egyből mellre tette a picit és az első pillanattól fogva szoptatta. Nagyon irígyeltem emiatt és szívósan küzdöttem azért, hogy én is próbálkozhassak. Kár, hogy csak két nap múlva tudtam meg, hogy a kórház előírásai szerint az édesanyáknak joguk van szoptatni a kisbabájukat és három óránként bemehetnek hozzá még éjjel is. Csakhogy erről engem, mint édesanyát valahogy elfelejtettek tájékoztatni. Mint ahogy arról is, hogy azonnal kezdjem el a fejést, ha szeretném hogy beinduljon a tejem. Ha jól emlékszem fejőgépet is csak a második vagy a harmadik napon kaptam, többszöri határozott kérésre. Hogy mégis mit és hogyan kell csinálni azzal a masinával azt se nagyon magyarázták el, ami ugye nem hozta meg túlságosan a kedvem ehhez az első napokban egyébként rendkívül fájdalmas művelethez.
Valahol azt olvastam, hogy egyes indiai guruk szerint a szoptatás az orgazmushoz hasonló érzést válthat ki az anyából. Hát, mit mondjak, ezt a szintet én még nem értem el, de maradjunk annyiban, hogy most már legalább nem fáj, és hogy nagyon édes az a látvány, amikor így felülről rápillantok a kicsire amint szopizik. Így aztán azt mondom: megérte és remélem még sikerül sokáig szoptatni.
Egyébként én valahogy kezdettől fogva jobban tartottam a szoptatástól, mint magától a szüléstől. Nem értem ezt a pánikhangulatot ami a szülés körül van. Lehet, hogy szerencsés vagyok, hogy ilyen könnyen szültem, de szerintem azért nem csak erről van szó. Persze szerencse is kell hozzá, de azért fejben is eldől a dolog, úgy értem fel kell rá készülni. És én mindig úgy álltam hozzá, hogy akármilyen fájdalmas is a szülés, max 1 napig tart, míg a szoptatás jó esetben legalább fél évig, naponta 5-6-szor.
Az a legrosszabb, hogy mindenki mást mond és amikor az ember ott áll tanácstalanul akkor nehezen tudja eldönteni hogy kinek is higgyen. Végül a legjobb, ha a józan eszére hallgat. Nagyjából így összegezhetem a helyzetet: két alapvető nézet áll egymással szemben a szoptatáspártiaknál:
– Az új, modern felfogás hívei azt javasolják, hogy akkor szoptass, amikor a gyerek kéri!
– A régi tanok hívei szerint mindig rendszeresen kb. 4 óránként kell szoptatni.
Nos, mivel az első 10 napot a kórházban töltöttük, így nem volt választásom: én a fejőgéppel küzdöttem, míg a kislányom szigorúan 4 óránként szopizott tápszert, akár akarta, akár nem. Mivel kezdettől fogva jó étvágyú gyerek volt, leginkább akarta és inkább csak az én szivem szakadt meg mikor fel kellett kelteni édes álmaiból, mert eljött a következő etetés ideje. Amikor végre hazakerült, az első nap úgy gondoltam, hogy na majd én megmutatom, igenis akkor és annyit eszik a kis édes amikor akar és nem amikor és amennyi elő van írva. Ennek az lett az eredménye, hogy az első nap csak akkor nem sírt amikor a cicim a szájában volt és másnapra mindketten, sőt M.-et beleértve mindhárman holtfáradtak voltunk. Szerencsére másnap kijött a szülésznő (itt nincs védőnő) és azt mondta, hogy sürgősen hagyjam ezt abba, a cici és a cumi két különböző dolog. Megpróbáltunk visszaállni a 4 óránkénti etetésre, anyatejjel indítunk ciciből majd a hiányzó mennyiséget tápszerrel pótoljuk cumisüvegből. Most, egy hónap elteltével aztán már nem méricskélem minden szoptatás előtt és után és a 4 órát sem tartjuk be szigorúan. Nappal próbálom csak anyatejjel táplálni és kicsit gyakrabban, este viszont kap egy jókora adag tápszert, így aztán rendszerint átalussza az éjszakát, szülei nagy örömére. Persze ez így leírva nagyon jól hangzik, gyakorlatban azért nem mindig ilyen egyszerűen működik. Sőt, mondhatom egyáltalán nem egyszerű. Annyira nem, hogy épp tegnap találkoztunk a kórházi volt szobatársnőmmel, akire annyira irígykedtem, mivel egyből mellre tehette a kisfiát és elkezdhette szoptatni. Közben begyulladtak a mellei és végleg feladta a szoptatást, mára már csak tápszerrel eteti a bébit.
még mindig a kórházban
2009 február 16. | Szerző: olaszhon
Vasárnap született. Apukám mondta is, hogy mint orvos lánya, tudhatnám, hogy vasárnap jobb ha az ember nem kerül kórházba. A szülés utáni érzelemzavaros állapotban legalább két nap kellett ahhoz, hogy feldolgozzam az eseményeket és kezdjek végre tisztán látni:
- a legeslegfontosabb, hogy a kisbaba szemmel láthatóan jól van, rendesen eszik, légzési problémái nincsenek. Bár a steril szobából nem sikerült visszacsempészni hozzám a szobába, legalább az inkubátorból kiszedték végre.
- nincs főgonosz, senki sem akart velem kiszúrni. Egyszerűen csak egy csomó szerencsétlen véletlen egybeesése, hogy gyakorlatilag 1 álló napig szinte semmit sem tudtam a kislányomról. Mint mondtam, vasárnap volt, így eleve kevesebben voltak szolgálatban. A szülésznő akinél szültem épp befejezte a műszakot, így amint visszatoltak a szobába még bejött elköszönni, de aztán elment. A következő műszakos pedig semmit sem tudott rólam, meg a kisbabáról, így nem is jött be hozzám, hogy informáljon. A kisbaba átkerült egy másik osztályra és a két osztály közötti komunikáció enyhén szólva rémes. Ehhez még hozzáadjuk, hogy aznap összesen volt két szülés: az enyém, és a szobatársamé, aki egész éjjel patáliázott és végül az utolsó pillanatban bepánikolt és elkezdett üvöltözni, hogy császárt akar, no és végül 15 perccel azelőtt, hogy kibújt volna az én kislányom, meg is császározták. Így aztán az én szülésem abszolút háttérbe szorult, egyrészt mert én végig csendben szenvedtem, míg ez a lány rettenetesen ordítozott, másrészt neki a privát orvosa volt szolgálatban aznap, tehát eleve jobban odafigyelt rá, harmadrészt pedig mivel végül sürgősségi vészhelyzetes császár lett abszolút minden figyelem felé fordult. Ráadásul a személyzetet igen megosztotta az, hogy megcsászározták – egyesek szerint nem volt indokolt a dolog, így a nővérek, orvosok, szülésznők között elég nagy feszültség volt. Nem csoda tehát, ha rólam teljesen megfeledkeztek közben! Igaz, meg kell említeni két dolgot: miután visszatoltak a szobába egy fél percre betolták hozzám a kislányomat és ennyit mondtak: Anyuka, a gyerek lekerül a gyermekosztályra, egy percre behoztuk, hogy elköszönjön tőle. Én a szülés utáni totál kimerült állapotban csak nagyjából fogtam fel, hogy mi is történik. Pár órával később feljött egy doktornő, hívjuk csak Ms. Jégcsapnak, mert rendkívűl hideg volt és érzelemmentes, aki közölte, hogy a gyerek állapota kielégítő, de inkubátorban van és lent tartják megfigyelésen. Ennél többet aztán nem is mondott, elment. Hogy hol is van az a “lent” meg hogy ha akarjuk láthatjuk azt elfelejtette mondani.
Így aztán ott maradtunk a szobában kettesben és halálra aggódtuk magunkat. Teljesen elrontották az egészet. Feltöltöttem a telefonomat, előre összeállítottam a listát, hogy kinek küldök majd sms-t, de ebben az állapotban egyszerűen nem volt kedvünk semmihez. Mit írjak? Hogy fogalmam sincs, hogy hol és hogy van a kisbaba??? Órák teltek el így, várakozva. Közben a szobatársnőm, aki előtte egész éjjel jajveszékelt most tele volt energiával (és fájdalomcsillapítóval). Vele ott volt a kisfia, ők örömben úsztak és sorba jöttek a rokonok. És nekem így talán mégjobban fájt, hogy az én kicsi lányom pedig nem lehet itt velem. A nővérek és orvosok is mind körülötte sürögtek forogtak, engem pedig, aki 10 perccel utána szültem le se …
M. fantasztikus volt. Végig ott volt velem, csendben, fogta a kezem, láttam, hogy ő is aggódik nagyon, de nem beszéltünk. Nagyon közel voltunk egymáshoz. Rettentően éhes voltam, hiszen 12.59-kor szültem, így lekéstem az ebédet és lassan már 24 órája nem ettem. Nagyon gyengének éreztem magam, csak arra tudtam gondolni, hogy ennem kell, erőt gyűjtenem és aztán meg kell keresnem a kislányomat. Végre megérkezett a vacsora, megosztottuk M-mel, hiszen ő is ott volt már lassan 20 órája velem és ő sem evett azóta semmit. Neki sem volt könnyű!!!
Éjjel aztán magunkra maradtunk a szobatársnőmmel. Nagyon szimpatikus lány volt egyébként, csak a körülmények miatt nem tudtam igazán megkedvelni. Teljesen ellentétes volt a szüléstörténetünk. Ő nehezen esett teherbe, végig aggódta a terhességet. Próbálkozott már mesterséges megtermékenyítéssel is és volt több vetélése is. Nekem nem voltak ilyen problémáim, végig nagyon nyugodt és magabiztos voltam. Kivéve, hogy én az első három hónapot végighánytam, ő viszont egyetlen egyszer sem hányt! Ő végig császárral arra készült, hogy császárral fog szülni, volt már több komoly műtéte is, így nem félt sem az altatástól, sem a vágástól, sőt, úgy látta, mintha így kevesebbet kellene szenvednie. Én természetes szülésre készültem, és a császárra úgy gondoltam, mint a lehető legrosszabb dologra. A kisbabája nem fordult meg, így már minden papírt elintézett a császárhoz, amikor az utolsó héten mégis megfordult a baba, így hirtelen nem volt több indok a császárra. Az enyém kezdettől fogva fejjel lefelé volt. Ennek ismeretében mostmár tudom miért szenvedett ennyire. Lelkileg nem volt felkészülve a dologra. Császárral akart szülni és végül császárral is szült. Igaz, elkerülhette volna a 24 órás vajúdást.
Másnap aztán hétfő lett, beindultak a dolgok. Felfedeztem, hogy a kislányom épp az alattunk levő emeleten van, elég egy liftbe beszállni és máris ott vagyok nála. Sőt, ennél is jobb a helyzet: három óránként bemehetek hozzá! Igaz, ekkor még inkubátorban volt, tehát csak egy kis ablakon keresztül tudtam benyúlni hozzá. Akkor még nem tudtuk, hogy naponta egyszer az apukák is bemehetnek, így csak én voltam ott, M. kívülről figyelt az ablakon keresztül. Mintha kirakatban lettünk volna. Nem tudtam hogy megfogni. Ott feküdt szegény kislányom meztelenül, egy szál pelenkában, egyik kezéből egy infúzió csonk lógott ki (nyitva hagyták a vénát, hogy ne kelljen folyton szúrkálni, de nem kapott semmit), a másikra a légzésfigyelő volt rákötve. Láttam, hogy a sarka és a combja tele volt szúrásokkal: vérvétel, injekció. Szegényke, alig mertem hozzányúlni! Mikor visszamentem M.-hez nagyon leszidott. Azt mondta, hogy hogy lehet igy hozzáérni. Ott fekszik egyedül az inkubátorban, szeretetre és simogatásra van szüksége, én meg csak bökdöstem az ujjammal. Igen, de olyan kis törékeny volt, alig mertem hozzáérni. Szerencsére másnap már kiszedték az inkubátorból, így végre felöltöztethettük és magunkhoz ölelhettük. Kedden.
Hozzátáplálás olasz módra 1.
2009 szeptember 4. | Szerző: olaszhon
4 hónapos volt a csemetém, amikor az olasz gyerekorvos már elkezdett a hozzátáplálásról beszélni. Meglepett a dolog, mert a magyar források alapján úgy gondoltam, hogy ej ráérünk erre még úgy a 6. hónap környékén. Persze azért figyelmesen végighallgattam a tanácsokat, melynek összegzését aztán kinyomtatva is megkaptam és hazavihettem. Ezek szerint a 4. és az 5. hónapban így kellene kinézni a bébi étrendjének:
Napi 4 étkezés, ebből 3-szor tej (anyatej vagy tápszer) és 1-szer (javasolt délben) pedig gabonaféléken alapuló étek. Ehhez aztán külön receptet is kaptam, amin igencsak elámultam. Szabad fordításban valahogy így:
Végy 5-6 evőkanál rizsport (nekem erről eddig csak a paróka jutott eszembe, de kiderült, hogy tényleg van ilyen, a hiper vagyis pontosabban olaszosan mondva az ipermarketekben egy egész polc tele van velük, sőt van még kukorica, tapióka és egyéb por is). Szóval a port meg tegyük bele 170-200 ml zöldséglébe és végül az egészhez adjunk 1 evőkanál nyers olivaolajat és 1 kiskanál reszelt parmezánsajtot.
Első ránézésre az egész rém bonyolultnak tűnt, nem beszélve arról, hogy lábjegyzetben a drága doktor úr még megjegyezte, hogy a zöldséglevet úgy készíthetjük, hogy tegyünk1 liter vízbe 1-2 hámozott krumplit, 1-2 sárgarépát, 1 cukkinit és 2-3 mángold (igen, azt, utána kellett néznem a pontos fordításnak!!!) levelet és az egészet (most tessék figyelni:) forraljuk lassú tűzön 2 teljes órán keresztül. Szerencsére ezek után még zárójelben hozzátette, hogy ha az egészet kuktában főzzük akkor 20 perc is elég, illetve, hogy az egész műveletet ráér 2 naponta ismételgetni. Különösen ez utóbbi megjegyzéstől kicsit megkönnyebbültem, mert már előre pánikba estem attól, hogy hova fogom én tudni beszorítani ezt a konyhai pepecselést a pelenkázás, altatás szoptatás közé.
Alaposan áttanulmányoztam a papirt és csak annyit jegyeztem meg félhangosan a dokinak, hogy azért otthon a magyar gyerekek nem biztos hogy parmezán sajttal meg olivaolajjal indítanak és bátortalanul megkérdeztem: a reszelt alma is mehet?
De végül K. döntött. A reszelt alma egyáltalán nem jött be, főleg így elsőre az édeskés anyatej és tápszer után. A rizs és egyéb porokat pépesítésre a mai napig használom, nagyon praktikus és többnyire teljesen semleges ízűek, jó tápértékkel. Egyébként meg imádja a krumplifőzeléket és nem kell vele 2 órán keresztül pepecselni.
Oldal ajánlása emailben
X