Hozzátáplálás alla italiana: 7-9 hónapos babáknak
2009 október 5. | Szerző: olaszhon
Gyorsan telik az idő és K. már a 8. hónapot is betöltötte. Stabilan ül és 5 (fent 2, lent 3) fogacskával is
büszkélkedik. A hozzátáplálást már hónapok óta megkezdtük, de mivel mind a
magyar, mind az olasz „szakirodalmat” tanulmányozom, kellőképpen össze vagyok
zavarodva.
Merthogy, mint említettem az olasz gyerekorvos szerint már a 4-5 hónapban
adhatunk a gyereknek reszelt parmezánsajtot, ami ugye tejtermék, és amivel a
magyarok igen óvatosan bánnak és csak a 8 hónap táján ajánlják. Jó, jó,
mondhatjuk, hogy a parmezán az mégiscsak egy száraz akármi, ami jó esetben
16-24 hónapja látott utoljára friss tejet. (merthogy addig érlelik!). Az olasz
doki azonban a 6. hónaptól javasolja a ricottát is, ami a túróhoz hasonló,
vagyis friss tehéntejből készült valami. Kicsit féltem tőle, de K. imádja és a
7. hónaptól kezdve már bátran adtam neki.
Nekünk Olaszországban élő külföldieknek sok év után is furcsa, hogy hogy
bírnak az olaszok minden áldott nap tésztát ebédelni. Ráadásul magáért a tészta
ízéért eszik, képesek nagyon kevés szószt rakni rá vagy egyszerűen csak sima
oliva olajjal nyakon önteni és egy kis parmezán sajttal megszórni. Egy pörkölt
felnőtt alföldi leány számára ehetetlen dolgok ezek, de mióta gyerekünk van
kezdem érteni, hogy hogy is van ez: korán kezdik. Az előírások szerint ugyanis a babának 6
hónapos korától kezdve minden délben „minitésztát” kellene ebédelnie és még
vacsorára is kaphat belőle. Be kell látnom, hogy K.ban határozottan van olasz
vér ugyanis imádja a tésztát és egyáltalán nem zavarná, ha minden nap azt kapna.
Sótlan zöldséglében kifőtt minitésztát (olyan mint a tarhonya) olivaolajjal és
parmezán sajttal. Brrrr szegény gyerek, micsoda ízlés!
Ismét jót nevettem, mikor a gyerekorvos átnyújtotta a 7-9 hónapra szóló
utasításokat. Rajta van ugyanis nagy betűkkel, hogy tessék vigyázni rákot és
kagylót három éves korukig nem ehetnek a gyerekek! Nos, bevallom, eszembe se
jutott ilyesmi. Egyébként a papir szerint a babának naponta 4-szer kell ennie:
2-szer kapjon tejet (tápszert) és 2-szer papikát. Ebben csak az a fura, hogy
azt javasolja, hogy reggel valamint délután 4-kor kapjon tejet és ebédeljen
illetve vacsorázzon szilárdat. Nekem személy szerint ezt nehezemre esik
betartani és úgy váltottam, hogy a reggeli tejet és ebédet betartom, de aztán
sokkal jobban jön ki a délutáni etetés (sokszor csak gyümölcsöt kap) és este
megint tejet kap, mert az mégiscsak megnyugtatóbb és emlékezteti az egykori
szopizásra. Igaz, észrevettem, hogy lefekvés előtt drasztikusan meg kell
növelni a tejadagot, különben éjszaka felsír, hogy éhes, tehát lehet, hogy
előbb-utóbb be kell vezetni a vacsit, nehogy éhen maradjon.
Az ebéddel kapcsolatban annyi újdonság van, hogy a fent említett
zöldséglében kifőzött tésztát felcserélhetjük halászlében főtt tésztára (a
tészta tehát marad 😉 és halat is ehet. Megszagoltattam majd megkóstoltattam
vele a párolt halat, totál közömbösen fogadta és az egészet megette. Mivel
hétfőn zárva a halpiac (vasárnap ugyanis pihennek a halászok, így nincs friss
hal), ezért úgy döntöttem, hogy keddenként fogok majd mindig halat főzni. De
mikor jöhetnek már a magyaros ízek?
Gondolatok a babamasszázsról
2009 április 11. | Szerző: olaszhon
No, gyorsan jelentkeztünk is, az összesen 5 alkalomból álló kurzusra. A hírdetésen úgy szerepelt, hogy 20 eurós hozzájárulást kell fizetni, de én már a tanfolyam felénél járok és eddig még senki sem emlegetett pénzt. A tanfolyamvezető szülésznő egy kedves fiatal lány, zsenge kora ellenére már maga is kétszeres anyuka (a nagyobbik fia két éves). Kellemes zene, a földön a már jól ismert cselgáncsszőnyeg és nagy színes párnák. A szülésznő egy babán mutatja a mozdulatokat, mi pedig lehetőség szerint saját gyermekünkön próbáljuk lekövetni a látottakat. Nekem ismét bejött az „állami kurzus”: az első alkalommal 5-en voltunk, de a következő alkalommal már csak 3-an maradtunk. Nagyon barátságos légkör alakult ki közöttünk és az egyéb napi baba-mama problémákat is megvitatjuk a masszírozás közben. A legnagyobb nehézség ugye az, hogy a baba éppen akkor ébren legyen, ne legyen éhes és akarja is azt hogy masszírozzuk. Ez nem mindig jön össze mindenkinek, de szerencsére nyugodtan meg lehet ott is szoptatni, át lehet pelenkázni stb.
Bár kérdezgettem az ismerős mamákat, azok közül akikkel együtt szültem senki sem tudott eljönni a kurzusra. Túl bonyolult lenne megszervezni, ismételgették. Nos, én pont ezért jelentkeztem! Egyfajta próbatételnek fogom fel: K. már két hónapos, itt az ideje, hogy megtanuljak vele egyedül elindulni, kocsiba vágni magunkat, időre odaérni valahova. Ha mégsem sikerülne, akkor sem történik semmi, de legalább megpróbáltuk, gyakoroltuk! És a három alkalomból kétszer össze is jött.
Nézőpont kérdése
2009 április 11. | Szerző: olaszhon
K. jókislány. K. sohasem sír. K. átalussza az éjszakát.
Rájöttem, mindez nézőpont kérdése. Emlékszem, vajúdás közben a legnehezebb a mellettem fekvő lány sikoltozásait volt hallgatni. Mert folyton arra gondoltam, hogy na, ha ez a lány ennyire szenved, akkor én még nagyon messze vagyok a dologtól… és annyira meghatott a szenvedése, hogy egy idő után, mikor már elvitték mellőlem, elkezdtem kérdezgetni a szülésznőt, hogy mi lett szegénykével. Szegényke, emlékszem, ezt a kifejezést használtam (persze olaszul), és még hozzátettem, hogy annyira szenvedett. Erre a szülésznő rámnézett, megnézte a CTG papirt és nagyon határozott hangon, de mosolyogva ezt mondta: Te is szenvedsz, majd megvizsgált és a következő mondata már az volt: irány a szülőszoba! Ekkor jöttem rá először, hogy mindenkinek más a tűréshatára.
A minap először mentünk próbakirándulásra K.-val, mindössze 10 km-re merészkedtünk, egy szép kis helyre, ahova korábban is gyakran jártunk M-mel még a kislányunk születése előtt. Gyönyörűen rá lehet látni a tengerre a középkori házak közül. K., amint beraktuk a gyerekülésbe rázendített, főleg azért, mert gyakorlat híján Anyukája és Apukája túl sokat babrált a biztonsági övével. De amint beindult a kocsi Ő is elhallgatott. Amikor átraktuk a kocsiülésből a kenguruba szintén sírdogált egy kicsit, de pár lépés után megnyugodott és utána már nyugodtan sétálgattunk. Mivel nem akartam nyilvános helyen szoptatni, vittük a cumisüveget, amibe már előre elkészítettem a tejet. Így legalább kipróbáltuk azt a termikus táskát is amit ajándékba kaptunk. Örömmel jelentem, működik, a tejcsi meleg maradt. 😉
A kisboltban már ismertek minket, csináltattunk egy szendvicset a helyi sonkából, így aztán az egész család békésen falatozott a parkban, majd elindultunk vissza a kocsihoz. Hazafelé, K. a 10 perces út kb. felénél sírva fakadt és egészen hazáig sírt. Nos, mindezek ellenére szerintem a kirándulás jól sikerült, nagyon örültem, hogy végre kiszabadultunk otthonról és felbátorodtam a következő kalandokra. M. viszont teljesen kimerült, szerinte az egész út kész tragédia volt, a gyerek végig sírt és túl korai volt még ez a sok mocorgás…
Utazás babával: lehet, csak fárasztó!
2010 február 7. | Szerző: olaszhon
Amikor egy olasz fiú és egy magyar lány egy harmadik országban ismerkedik meg egymással akkor nem meglepő, ha mindkettőjük hobbija az utazás. 8 közös, gyermektelen év alatt aztán valóban rengeteget utaztunk és többek között ezért is halogattuk mindig a gyermekvállalást. Most, hogy K. már betöltötte az 1 évet mindig jót mosolygok azokon, akik azt mondják, most még a baba előtt szeretnénk valahova elutazni…
Ugyanis mi hármasban a babával többet utaztunk mint korábban. Persze először én is bújtam a szakkönyveket meg a blogokat hogy mit is csináljunk a repülőn, vonaton, autóbuszon illetve a kocsiban, de aztán a dolgok jönnek maguktól. Sőt, bátran állíthatom, ha egészséges a baba, akkor annál könnyebb vele utazni, minél kisebb!
K. 3 hónapos korában ült először repülőn, sziciliai rokonokhoz mentünk. Az út legnehezebb része a dokumentumok beszerzése volt (erről külön blog), meg a cipekedés, hiszen akkor még (mellesleg nagyon okosan!) úgy döntöttünk, hogy a nagy babakocsit visszük (a repülőtársaságok simán felengedik) mert ebben a kocsiban is biztonságosan utazhatott (direkt olyan tipust választottunk, amit be lehetett kötni az autóban) és bárhol bármikor nyugodtan és kényelmesen aludhatott. Mivel szoptattam és tápszert is kapott, így a körülményekhez alkalmazkodva a két táplálást vegyesen alkalmaztuk: mindig akadt egy büfé ahol kézségesen felmelegítették a cumisüvegben lévő vizet, ha meg mégsem akkor a kocsiban megszoptattam. Kiságy még nem kellett: a babakocsiban aludt. Semmi gond nem volt az egész út során, hacsak az nem, hogy vándorutunk során egyszer olyan szállodában aludtunk ahol nem volt lift és emiatt jó sokat kellett cipekednünk, illetve az ókorban még nem gondoltak a babakocsisokra és tolokocsisokra, így pl. Siracusa vagy Noto belvárosában szintén jó sokszor kellett emelgetni a babakocsit. Éppen ezért sokszor átváltottunk a kengurura. Az utat tehát gond nélkül túléltük, az egyetlen negatívum a sok cipekedés volt.
K. alig töltötte be az 5 hónapot, amikor először utaztunk haza, Magyarországra. Autóval tettük meg a több mint 1000 km-es utat. Kényelmes volt, mert a kocsiba mindent bepakolhattunk és sziciliai tapasztalatok alapján még mindig a fekvő babakocsit vittük, bár már lassan kezdte kinőni a kicsi. Mivel olyan trio-t vettünk, aminek a vázára rá lehetett pattintani a babahordozót illetve a babakocsit is, így magunkkal vittük a babahordozót is, ami kocsiülésként illetve babakocsiként is szolgált olyankor mikor nem akartuk a nagy fekvőkocsit magunkkal hurcolni. Ennek következtében az 5 hónapos bébi 3 helyet foglalt el a kocsiban, de megérte! Semmi gond nem volt vele az út során, az otthoni rokonok pedig odavoltak a gyönyörúségtől.
A 7. hónapos K.-val nyaralni indultunk az olasz Alpokba, ez tőlünk olyan 5 órás autóút. Ekkorra már kinőtte a fekvő babakocsit, és a babahordozót is kényelmetlennek találtuk ilyen hosszú útra. Kénytelenek voltunk tehát új dolgokat beszerezni: egy viszonylag dönthető babaülést és egy kisebb, összecsukható babakocsit valamint egy összecsukható kiságyat. Minden bevált, kivéve ez utóbbit: a hazaindulást a kora hajnali órákra terveztük, de egy órás késéssel indultunk mert képtelenek voltunk összecsukni a hiper-szuper praktikus kiságyat. 1 órás küzdelem után végül otthagytuk a roncsokat a szállodában. Pár hónap múlva egy közeli kuka előtt találtam egy ugyanolyan kiságy-roncsot, vagyis nem mi voltunk az egyetlenek akik nem tudtuk összecsukni… 😉
A bébike 9. hónapos korában ismét repcsire szálltunk, kettesben repültem vele haza. A 6 napos rokonlátogató turné alatt a baba 3 helyen, 3 különböző kiságyban aludt, de merem állítani a sok új dologtól mindig annyira fáradt volt, hogy gond nélkül átaludta az éjszakát. Ekkor már rendesen ebédelt és vacsorázott, de mindezt az otthon kapható bébiételekkel nyugodtan meg tudtam oldani. Az utazás során általában próbáltam úgy csinálni, hogy a reptéren jól kifárasztottam, járkáltattam, s amint felszálltunk a repülőre megitattam egy teli cumisüveg tejjel, amitől rendszerint egyből elaludt. Odafelé pl. totál végigaludta az egész repülést.
A legutóbbi utazás sikerén aztán nagyon felbátorodtunk és nagy elhatározásra jutottunk: nekivágunk az USA-nak, szintén rokonlátogatás céljából. K. 10 hónapos volt és az uncsitesómékhoz készültünk, ahol volt egy 15 hónapos baba, vagyis teljesen bababarát volt a házuk és minden szükséges eszköz rendelkezésre állt. Mégis azt mondom, ez az utazás azért keményen próbára tett bennünket. Háztól házig több mint 24 óra volt az út, és odafele K. szinte semmit sem aludt. A nagy időeltolódás is megviselte: minden nap 4.30-kor keltünk, ugyanis a kisasszony addigra már kialudta magát és játszani akart. Gyakorlatilag az egész nyaralás alatt felváltva virrasztottunk vele, folyton fáradtak voltunk. Ráadásul meg is betegedett, iszonyatosan belázasodott. Szerencsére 1 nap alatt kiheverte, de azt az egy napot sikerült végigaggódnunk rendesen. És az a kislány aki itthon már rendesen ebédelt és vacsorázott az ott töltött két hét alatt csak tápszert volt hajlandó elfogadni, meg egy kis gyümölcsöt, semmi más szilárd táplálékot nem akart! Az utat túléltük és hazafelé sokkal jobban sikerült mint odafele:a kisasszony gyakorlatilag végig aludt. Mégis azt mondom, talán ez tényleg túlzás volt. Hazatérve kb. még egy hétig totál össze volt zavarodva az időátállás miatt, szerencsére elkezdett újra rendesen enni. Most egy ideig itthon maradunk… (gondoltam én, de azóta már vidáman megjártuk Párizst egy hétvégére, gond nélkül).
Mindenkinek azt üzenem: hajrá, ne tessék belustulni otthon! A program mindig ugyanaz: etetés, séta, alvás, de nem mindegy hogy az ember hol sétál 😉
Oldal ajánlása emailben
X