Hozzátáplálás alla italiana: 7-9 hónapos babáknak
2009 október 5. | Szerző: olaszhon
Gyorsan telik az idő és K. már a 8. hónapot is betöltötte. Stabilan ül és 5 (fent 2, lent 3) fogacskával is
büszkélkedik. A hozzátáplálást már hónapok óta megkezdtük, de mivel mind a
magyar, mind az olasz „szakirodalmat” tanulmányozom, kellőképpen össze vagyok
zavarodva.
Merthogy, mint említettem az olasz gyerekorvos szerint már a 4-5 hónapban
adhatunk a gyereknek reszelt parmezánsajtot, ami ugye tejtermék, és amivel a
magyarok igen óvatosan bánnak és csak a 8 hónap táján ajánlják. Jó, jó,
mondhatjuk, hogy a parmezán az mégiscsak egy száraz akármi, ami jó esetben
16-24 hónapja látott utoljára friss tejet. (merthogy addig érlelik!). Az olasz
doki azonban a 6. hónaptól javasolja a ricottát is, ami a túróhoz hasonló,
vagyis friss tehéntejből készült valami. Kicsit féltem tőle, de K. imádja és a
7. hónaptól kezdve már bátran adtam neki.
Nekünk Olaszországban élő külföldieknek sok év után is furcsa, hogy hogy
bírnak az olaszok minden áldott nap tésztát ebédelni. Ráadásul magáért a tészta
ízéért eszik, képesek nagyon kevés szószt rakni rá vagy egyszerűen csak sima
oliva olajjal nyakon önteni és egy kis parmezán sajttal megszórni. Egy pörkölt
felnőtt alföldi leány számára ehetetlen dolgok ezek, de mióta gyerekünk van
kezdem érteni, hogy hogy is van ez: korán kezdik. Az előírások szerint ugyanis a babának 6
hónapos korától kezdve minden délben „minitésztát” kellene ebédelnie és még
vacsorára is kaphat belőle. Be kell látnom, hogy K.ban határozottan van olasz
vér ugyanis imádja a tésztát és egyáltalán nem zavarná, ha minden nap azt kapna.
Sótlan zöldséglében kifőtt minitésztát (olyan mint a tarhonya) olivaolajjal és
parmezán sajttal. Brrrr szegény gyerek, micsoda ízlés!
Ismét jót nevettem, mikor a gyerekorvos átnyújtotta a 7-9 hónapra szóló
utasításokat. Rajta van ugyanis nagy betűkkel, hogy tessék vigyázni rákot és
kagylót három éves korukig nem ehetnek a gyerekek! Nos, bevallom, eszembe se
jutott ilyesmi. Egyébként a papir szerint a babának naponta 4-szer kell ennie:
2-szer kapjon tejet (tápszert) és 2-szer papikát. Ebben csak az a fura, hogy
azt javasolja, hogy reggel valamint délután 4-kor kapjon tejet és ebédeljen
illetve vacsorázzon szilárdat. Nekem személy szerint ezt nehezemre esik
betartani és úgy váltottam, hogy a reggeli tejet és ebédet betartom, de aztán
sokkal jobban jön ki a délutáni etetés (sokszor csak gyümölcsöt kap) és este
megint tejet kap, mert az mégiscsak megnyugtatóbb és emlékezteti az egykori
szopizásra. Igaz, észrevettem, hogy lefekvés előtt drasztikusan meg kell
növelni a tejadagot, különben éjszaka felsír, hogy éhes, tehát lehet, hogy
előbb-utóbb be kell vezetni a vacsit, nehogy éhen maradjon.
Az ebéddel kapcsolatban annyi újdonság van, hogy a fent említett
zöldséglében kifőzött tésztát felcserélhetjük halászlében főtt tésztára (a
tészta tehát marad 😉 és halat is ehet. Megszagoltattam majd megkóstoltattam
vele a párolt halat, totál közömbösen fogadta és az egészet megette. Mivel
hétfőn zárva a halpiac (vasárnap ugyanis pihennek a halászok, így nincs friss
hal), ezért úgy döntöttem, hogy keddenként fogok majd mindig halat főzni. De
mikor jöhetnek már a magyaros ízek?
Ügyintézés magyar módra, avagy ne tessék panaszkodni!
2009 szeptember 5. | Szerző: olaszhon
Kifelé menet még megköszöntem az ügyintézőnek a kedvességét és hozzátettem: gratulálok az ügyintézéshez, bárcsak Olaszországban is minden ilyen simán, gyorsan és egyszerűen menne! Értetlenül bámult rám, majd hozzátette: dehát itt folyton panaszkodnak az ügyfelek, hogy minden milyen lassan megy és milyen sokat kell várni. Hát mit mondjak, valószínűleg még nem ismerik az olasz bürokráciát.
A debreceni önkormányzat ügyfélfogadó irodájába (pontosabban az előcsarnokba) lépve egy gép segítségével előre foglalhatok időpontot és azt teljesen viselhető módon (10-20 perces késések előfordulhatnak) be is tartják. Így például én egy pénteki napon besétáltam az önkormányzathoz, s hétfőre kaptam időpontot útlevélcserére és aztán hétfőn délelőtt egy órán belül ott helyben mindent el is tudtam intézni: a fényképet az ügyintéző készítette ott helyben és a csekket is az épületen belül be lehetett fizetni. Minden nagyon gyorsan és simán ment. Nos, a magyarországi olvasók nyilván nem értik, hogy miért lelkendezem ennyire, pedig még hozzá sem tettem, hogy sürgősségi kérelem nélkül is egy héten belül házhoz hozták az új útlevelet, mégpedig úgy, hogy közben volt a két napos augusztus 20-i ünnep is! Mindez Olaszországból nézve fantasztikus! Először is ott kezdődik, hogy nem lehet előre időpontot foglalni. Ha két-három embernél többen várakoznak, akkor a mini irodába már nem lehet beférni, ezért kitessékelnek az utcára és ott kell várakozni a tűző napsütésben vagy az esőben-fagyban. Az ügyintézés menete minden esetben rendkívül bonyolult és hosszadalmas, legtöbbször maguk az ügyintézők sem tudják hogy milyen iratokat kell bemutatni és biztosan az utolsó pillanatban fog kiderülni, hogy hiányzik valami. De maradjunk az útlevélnél. Fényképet hozni kell, nem csinálják meg helyben, bár ma már ez a digitális gépek korszakában nevetséges, hiszen az igazolványképet aztán be kell szkennelni vagyis sokkal egyszerűbb és jobb a magyar megoldás. A csekket sem lehet helyben befizetni, azzal külön el kell menni a postára és ott is sorba kell állni, illetékbélyegért pedig ismét egy másik helyen, mert azt sem a hivatalban, sem a postán nem árusítanak, csak a trafikokban. Egy egyszerű útlevélkérelem tehát alapos helyismeretet és utánajárást igényel: külön el kell menni a fényképészhez igazolványképért, majd postára rohanni, illetékbélyeget venni és akkor még az útlevéligénylő űrlap kitöltéséről nem is beszéltem…
Hozzátáplálás olasz módra 1.
2009 szeptember 4. | Szerző: olaszhon
4 hónapos volt a csemetém, amikor az olasz gyerekorvos már elkezdett a hozzátáplálásról beszélni. Meglepett a dolog, mert a magyar források alapján úgy gondoltam, hogy ej ráérünk erre még úgy a 6. hónap környékén. Persze azért figyelmesen végighallgattam a tanácsokat, melynek összegzését aztán kinyomtatva is megkaptam és hazavihettem. Ezek szerint a 4. és az 5. hónapban így kellene kinézni a bébi étrendjének:
Napi 4 étkezés, ebből 3-szor tej (anyatej vagy tápszer) és 1-szer (javasolt délben) pedig gabonaféléken alapuló étek. Ehhez aztán külön receptet is kaptam, amin igencsak elámultam. Szabad fordításban valahogy így:
Végy 5-6 evőkanál rizsport (nekem erről eddig csak a paróka jutott eszembe, de kiderült, hogy tényleg van ilyen, a hiper vagyis pontosabban olaszosan mondva az ipermarketekben egy egész polc tele van velük, sőt van még kukorica, tapióka és egyéb por is). Szóval a port meg tegyük bele 170-200 ml zöldséglébe és végül az egészhez adjunk 1 evőkanál nyers olivaolajat és 1 kiskanál reszelt parmezánsajtot.
Első ránézésre az egész rém bonyolultnak tűnt, nem beszélve arról, hogy lábjegyzetben a drága doktor úr még megjegyezte, hogy a zöldséglevet úgy készíthetjük, hogy tegyünk
Alaposan áttanulmányoztam a papirt és csak annyit jegyeztem meg félhangosan a dokinak, hogy azért otthon a magyar gyerekek nem biztos hogy parmezán sajttal meg olivaolajjal indítanak és bátortalanul megkérdeztem: a reszelt alma is mehet?
De végül K. döntött. A reszelt alma egyáltalán nem jött be, főleg így elsőre az édeskés anyatej és tápszer után. A rizs és egyéb porokat pépesítésre a mai napig használom, nagyon praktikus és többnyire teljesen semleges ízűek, jó tápértékkel. Egyébként meg imádja a krumplifőzeléket és nem kell vele 2 órán keresztül pepecselni.
A gyerek nem játékszer…
2009 augusztus 29. | Szerző: olaszhon
Majdnem egy egész hónapot töltöttünk otthon. Saját rokonok, kényeztetés, nem kell főzni, szuper volt. De most újra itt vagyunk, vissza kell rázódni a hétköznapokba. Tegnap el is mentünk az Anyósékhoz ebédre, a Mamma természetesen tésztával (pasta-val) várt bennünket. Az otthoni nyugiban átgondoltam a dolgokat és megfogadtam: felhagyok az olasz rokonság kritizálásával. Arra kell koncentrálnom, hogy mindenki szereti a gyereket és ez jó. Nagyon jó. Hogy mindenki másképp szereti, az már egy más kérdés.
Merthogy tegnap, tésztaevés közben belémhasított a felismerés: igen, az a helyzet, hogy ők úgy viszonyulnak K.hoz, mintha az egy játékbaba lenne. Vagyis amikor olyanjuk van, akkor az a gyerek igenis produkálja már magát, ne csak üljön és nézzen ki a fejéből, de aztán ha meg már megunták, akkor tessék kikapcsolni, nehogy már bőgjön miután totál felpörgették.
Én valahogy mindig is úgy tekintettem K.ra mint egy önálló lényre, egy személyre. Max. egy olyan személyre aki még nem beszéli a nyelvünket és kicsit nehezebben kommunikál, nehezebben fejezi ki hogy mit is szeretne. Igaz, eddig sosem beszéltünk erről, de azt hiszem, hogy az otthoni környezetemben mindez természetes. Minthogy az is, hogy lábujjhegyen járnak körülöttem a lakásban amikor szoptatok vagy éppen altatok. Az olaszok harsányabban élik az életet, ilyen apróságokra nincs idejük odafigyelni. Anyósom például imádja pont olyankor kipakolni a csörgős-zörgős reklámszatyrokkal teli táskáját. És ha éppen nem mosolyog rájuk a gyerek hanem bőgni kezd, még ők vannak megsértődve…
Őrült meleg van avagy mégsem olyan hülyék ezek az olasz anyukák
2009 július 18. | Szerző: olaszhon
Mikor még csak a pocakomban hordtam K-t vagy talán még ott sem, totál hülyének néztem azokat az olaszokat akik éfjélkor is babakocsival flangáltak a belvárosban vagy a tengerparti sétányon. Magamban szentül megfogadtam: majd megmutatom én ezeknek, hogy mi a rend és hogy a gyereknek este ágyban a helye! Néha még most is szörnyülködve olvasom, hogy a gyerekprogramok este 9 után kezdődnek: éppen ezekben a napokban tartják a nemzetközi bábfesztivált (3 év alatti gyerekeknek ingyenes, hirdeti a brossúra, az előadások pedig 21.30-kor kezdődnek), a könyvtár meseolvasó-esteket szervez (4-6 éves gyermekeknek, 21 órás kezdettel), gyerekek táncbemutatója 21 órás kezdettel és még sorolhatnám. Természetesen 5 hónapos kislányom még nem követeli visongva a részvételt ezeken az eseményeken, de azt hiszem előbb-utóbb eljön majd az az idő. És akkor mi lesz a magyar Anyuka nevelési elveivel?
Eddig, olasz rokonságommal küzdve sikerült tartani a hazai ritmust: a gyerek nagyjából 19.30kor megkezdte az esti fürdőzést, majd még kis játszás, szopizás és úgy 20.30-21.00 óra felé megkezdtük az altatást. Ez teljesen kiszámíthatatlan ideig tart, de amikor végre elalszik, akkor rendes gyerek, alszik reggelig. Most viszont két napja kitört a kánikula. Az a bizonyos 40 fok árnyékban, amikor akkor is folyik rólad a víz amikor meg sem mozdulsz. K. is szenvedett rendesen, azóta nem kakilt, izzad és persze elég nyugtalan. TV rádió azt harsogja, hogy a déli órákban ember ne merészkedjen ki az utcára. Marad tehát a kora reggeli illetve az esti séta. Illetve maradna. Merthogy K. olyan remek alvó, hogy mire elkészülünk a reggeli sétához már olyan meleg van, hogy nem merek kimerészkedni vele. Marad tehát az esti. De még 6 órakor is őrületes a meleg. Vagyis tovább várunk. És hirtelen ott találom magam a babakocsival este fél tízkor a tengerparti sétányon amint tolom a babakocsit és mosolygok a többi szembejövő babakocsis anyukára és kisbabára. Kezdem érteni a dolgot…
Mosható kontra eldobható pelenka, avagy tartozom egy vallomással B.nek
2009 június 18. | Szerző: olaszhon
Az angol középfokú nyelvvizsgámon tette fel azt a kérdést a vizsgabiztos, hogy no és melyik az a korosztály amelyik a legtöbb szemetet termeli? Akkor, 16 évesen még felkészületlenül ért a kérdés, ma, gyakorló kismamaként már egyből rávágnám a választ: a csecsemők! A nappy war (eldobható és mosható pelenkák harca) Angliában már évtizedek óta dúl, és én akkor megfogadtam, hogy ha átmegyek a vizsgán megpróbálkozom majd a pelenkamosással. Na jó, ez utóbbit csak a poén kedvéért írtam, de az tény, hogy mivel a környezetvédelem régóta fontos téma nálam, így még a terhességem alatt elhatároztam, hogy mindenképpen kipróbálom majd a mosható pelenkát.
Utánanéztünk a témának neten, megkérdeztem pár kismamát, emlékszem még a youtube-n is megnéztünk valami videót, hogy hogy is kell a ruhapelenkával bánni (ahelyett, hogy nagyanyáinkat kérdeztük volna ugye). Kedves barátném, B. aztán meg is ajándékozott különféle típussal. Ma már ezek is sokat fejlődtek, van rajtuk tépőzár meg minden. Elolvastam a használati utasítást és kitartóan próbálkoztam is. De az eredmény bizony lehangoló volt (leginkább saját magam számára) sokkal macerásabb dolog, és a parányi fürdőszobánkban nem éppen szívderítő dolog kerülgetni a kakis pelenkákkal megrakott vödröt. Valamint oldalt a husis comboknál ki-kicsorgott a pisi és egyébként is: szegény gyerek kétszer akkorának látszik benne mint az eldobhatóban. B.nek alázattal jelentem: a harcot még nem adtam fel, de az első ütközeteket bizony, számomra is szomorú igazság, az eldobható pelus nyerte meg.
Ha valakinek van valami jó tippje írjon! Meg akarom nyerni a harcot.
Repülünk, repülünk, hármasban…
2009 május 18. | Szerző: olaszhon
Úgy terveztem, azzal kezdem majd, hogy kisgyerekes anyák vigyázzatok, Ryan airrel ne utazzatok! De aztán rájöttem, hogy nem ezen múlik. Mert amikor 7 hónapos terhesen hazautaztam, akkor is ezzel a légitársasággal mentem és hihetetlenül figyelmesek voltak velem a légiutaskísérők, még ingyen vizet is kaptam repülés közben és a lépcsőn is lekísértek. Most, már hármasban, nem volt ilyen szerencsénk…
Hiába érkeztünk meg elsők között a reptérre, végül mind az oda-, mind a visszaúton utoljára sikerült felszállnunk a gépre. Arra fel voltam készülve, hogy az utastársak nem lesznek előzékenyek: a számtalan sorbanállás (check-in, motozás, beszállás) egyikénél sem engedtek előre vagy kérdezték meg, hogy segíthetnek-e bármiben. Ezzel végülis nincs is semmi probléma, mindenkinek megvan a maga baja. Az már kevésbé tetszett, hogy a reptéri személyzet, illetve az utaskísérők részéről sem tapasztaltunk semmiféle jószándékot vagy megkülönböztett figyelmet. Az egyetlen pozitívum és abszurdum, hogy a motozásnál a bébitáskát ki sem nyittatták, pedig volt benne víz és egyéb folyadék (tápszer). Mindig is nagy hülyeségnek tartottam ezt az egész cécót, ezek után pedig végképp: ha terrorista lennék tuti hogy bébipapinak álcáznám a mit is? Az életveszélyes folyadékokat…
M. táskáját viszont darabokra szedték, cseppet sem érdekelte őket, hogy együtt vagyunk. Igaz, a hátizsákjában volt egy csomó veszélyesnek látszó tárgy: digitális fényképező, videokamera és gps. Annyit vacakoltak, hogy már név szerint szólítottak bennünket a gate-nél és csak ránk vártak. A kapunál a légiutaskísérő jól le is szidott bennünket, de azt már elfelejtette közölni, hogy a háta mögött lévő ajtón kilépve egy hatalmas lépcsősor vár bennünket kisbőröndöstől, babakocsistól, hátizsákostól. Vagyis M. előreszaladt, bőröndöt, hátizsákot le, majd visszaszaladt hogy kettesben cipeljük le a babakocsit (ugyanis azt a nagy, fekvő babakocsit vittük) és közben izgulhattunk, hogy a reptéri őrség el ne vigye az őrizetlenül hagyott csomagjainkat. Gyalog kellett a repülőig rohannunk, ahol már gyakoralitag mindenki csak ránk várt. A hostess a gép belsejéből próbálta magyarázni, hogy a kocsit lent kell hagynunk, majd ők elteszik valahova. Így aztán én a gyereket kiragadtam a kocsiból, magamhoz öleltem és elindultam vele felfelé, miközben M. a babakocsi szétszedésével küzdött és igyekezett azt minél kisebbre hajtogatni. Mire sikerült mindhármónknak elhelyezkednünk a fedélzeten a hostesszek már elmagyarázták az elmagyaráznivalót. Nekem a kezembe nyomtak egy bébi-biztonsági övet, de a hostess sem angolul, sem olaszul nem tudta elmagyarázni, hogy mit is csináljak vele (várhatóan spanyol volt). Végül ő kötötte be valahogy úgy, hogy K. egyetlen mozdulattal kibújt belőle, pedig akkor még nem nagyon ficánkolt a drága. A másfél órás út alatt egyszer kezdett el sírni, de szerencsére épp abban a pillanatban kapcsolták le a világítást, amitől úgy meglepődött, hogy azonnal el is hallgatott. Szopizott is ott a nem tudom hány ezer méter magasságban. Egyébként a felszállást-leszállást nem vette zokon, olvastam, hogy olyankor szoptatni kell, hát én nem szoptattam, és mégsem lett semmi baja.
K.ra igazán nem lehet panaszunk: remekül bírta a gyűrődést. Az egész inkább nekünk volt fárasztó fizikailag, mert rengeteget cipekedtünk. Jó tanácsként pedig a hozzánk hasonló bátor vállalkozóknak: ne csak a repülőútra koncentráljanak, mert maga az utazás sokkal hosszabb! Ki kell jutni a reptérre, ráadásul órákkal előtte, ott várakozni, valamint az érkezéskor is várni kell a csomagokra, el kell jutni a szálláshelyre stb. Éppen ezért nagyon fontos, hogy az ember a teljes időtartamra fel legyen készülve pelenkával, bébikajával, játékkal stb. Mi sokat filóztunk, hogy a fekvő nagybabakocsit vigyük-e vagy csak a kisebb ülős babakocsit, ami egyben kocsiülés is. Így utólag jó döntés volt a nagybabakocsi (K. éppen 3 hónapos volt akkor!) mert abban nyugodtan tudott aludni a kocsiban és a reptéren várakozva.
Hol van a gyerek kórházi kartonja?
2009 május 7. | Szerző: olaszhon
Aki olvasta a korábbi bejegyzéseket, az már tudja, hogy nem örültem túlságosan annak, hogy a gyereket születésekor 10 napig bent tartották a kórházban. Annak meg különösen nem, hogy mindezt látszólag a semmivel indokolták, vagyis folyton csak azt mondták: nyugodjon meg Anyuka, a gyerek jól van, de még megfigyeljük.
Éppen ezért, amikor megtudtam, hogy jogunk van arra, hogy kikérjük a teljes klinikai karton másolatát, egy percig sem haboztam, azonnal, még február 4-én beadtam a kérelmet. Pár eurót is kellett fizetni érte, ha jól emlékszem a fénymásolás árát. Azt mondták, hogy 20 napon belül kézhez kapjuk az anyagot.
Telt-múlt az idő, K. szépen fejlődött, a kórházban töltött napokat kezdtük elfelejteni. Aztán egyszercsak mégiscsak eszembe jutott, hogy el kellene már menni a kartonért. A 20 nap már jócskán letelt, így nagy magabiztosan mentem oda az ablakhoz. A hölgy kereste-kutatta de nem találta. Azt mondta, menjek vissza az osztályra, ahol a gyereket kezelték és kérdezzem meg miért nem küldték át hozzájuk a dokumentumokat. Visszamentem, megkérdeztem, azt mondták, hogy utánanéznek és küldik. Ismét eltelt két hét. A játék újból megismétlődött. Az ablaknál azt mondták, hogy hozzájuk még nem érkezett meg, az osztályon meg azt, hogy ők már átküldték. Kezdtem elveszteni a türelmemet. Még egy hetet vártam, s mikor harmadjára is eljátszották ugyanezt a történetet úgy döntöttem, hogy a sarkamra állok. Megkérdeztem az információs pultnál, hogy hol lehet panaszt tenni. Az URP-nál, mondta a nő és én megköszöntem majd azonnal hívtam az anyósomat, hogy mégis mi a fene az az URP. Kiderült, hogy Ufficio Relazioni con il Pubblico, vagyis public relations office vagyis olyan ügyfélszolgálat féle dolog. Miután sikerült betuszkolni a babakocsit az URP csöppnyi irodájába egy kedves szőke hölgy fogadott. Röviden elmagyaráztam neki a helyzetet, de mivel már május elején jártunk és a kezemben tartottam a februárban beadott kérelmet, így nem kellett túl sokat magyarázkodnom. A hölgy elnézést kért a kórház nevében és elkérte a telefonszámomat. Azt mondta, hogy ne izguljak, hamarosan megkapom a karton másolatát és ő fog személyesen telefonálni nekem, hogy mikor jöjjek érte. Hiszitek, nem hiszitek: így is lett. Két nap múlva csörgött a mobilom, hogy mehetek a kartonért! Szóval működik ez az olasz egészségügy, csak akarni kell 😉
És azóta tudom, hogy a gyerek pontosan meddig volt inkubátorban, mikor kapott először tápszert és mennyit, milyen antibiotikumot adtak neki és hány napig. Mert ezekre a kérdésekre anno nem kaptam választ, hiába is próbálkoztam. És nekem mindezt valamiért fontos volt tudni.
Legyen már valami papírja avagy útlevelet csináltatunk
2009 április 19. | Szerző: olaszhon
A gyerek lassan három hónapos. Itt az ideje, hogy meglátogassa, nos sajnos nem szülő- de legalábbis anyaföldjét 😉
Hiába van EU meg nincsenek határok, mégiscsak kellene valami papír ennek a gyereknek, gondoltam. Ha jól meggondolom, valami már van: olasz nyelvű születési anyakönyvi kivonat és TB-kártya. Ezekkel azonban utazni nem lehet. Ahhoz útlevél kell! Legalábbis így gondoltam…
Először is nézzük, milyen állampolgár. Természetesen olasz, vágta rá kórusban mindenki. Azért nekem ez annyira nem természetes, főleg ha azt vesszük, hogy az anyja magyar és nincs összeházasodva az olasz apjával. Még akkor is, ha Olaszországban született.
Hívtam a magyar nagykövetséget Rómában, hogy hogy is lehetne megszerezni a kicsinek a magyar állampolgárságot. Az első hölgy, aki a telefont a követségen felvette, nagyon kedves volt és megnyugtatott, hogy most ugyan nincs bent az a bizonyos másik hölgy, aki ezekkel az ügyekkel foglalkozik, de ne izguljak, mindent el lehet intézni postán. Vagyis nem kell egy vacak papirért Rómába utazni. Remek hír, de gyorsan kiderült: túlságosan hamar örvendeztem. Ugyanis másnap sikerült beszélnem azzal a bizonyos másik hölggyel, aki viszont leszögezte: mindkét szülőnek személyesen meg kell jelennie a követségen. Majd hozzátette: a gyereket nem fontos hozni. Remek, gondoltam, majd a 9 hetes kisbaba otthon megvárja amíg a szülei elmennek Rómába. Mivel az olasz fővárostól forgalomtól függően kb. 4 órányira lakunk nyilvánvaló, hogy a hölgy kijelentése teljesen abszurd volt. (mellesleg jegyzem meg, hogy említettem neki, hogy honnan telefonálok). Hangja rendkívül ellenszenves, utasító volt, hogy márpedig ezt meg ezt kell csinálnom okvetlenül. Miután már vagy negyed órája okoskodott az én számlámra és azt fejtegette, hogy postán semmiképp sem lehet elintézni a dolgot, megpróbáltam a tőlem telhető legudvariasabb módon elmagyarázni neki, hogy számomra ez az egész magyar állampolgárság csak érzelmileg fontos, semmi más jelentősége nincs, tehát ha ők így megnehezítik a dolgomat (itt-ott hitelesítendő dokumentumok, hivatalos fordítások stb.) akkor hagyjuk inkább az egészet a fenébe. Mivel nincs határidő, majd egyszer ha Pesten járok elintézem. Még a hölgy volt megsértődve!
Mivel a magyar papiroknak egyenlőre búcsút inthetek, mert semmi kedvünk mostanában Rómába kirándulni, így kénytelen voltam utánanézni az olasz dokumentumoknak. A rendőrkapitányságon (questura) egy ismerős segítségével sikerült megtudnom, hogy pontosan milyen nyomtatványt kell kitölteni illetve mi mást kell majd magammal vinnem. Így aztán megvettem a 40 eurós okmánybélyeget, illetve kb. újabb 40 eurót be kellett fizetni a postán egy bizonyos számlaszámra. Egyébként az összes közül ez bizonyult a legnehezebb feladatnak, kb. 40 percet várakoztam a postán úgy, hogy alig volt előttem egy-két ember, ugyanis az olasz posta alkalmazottjainak lassan a könyv- és bóvliárusítás mellett a hagyományos postai szolgáltatások ellátására már alig marad kapacitása.
A másik nagy kihívást jelentő feladat az volt, hogy vinnünk kellett még 2 db igazolványképet (fehér háttérrel, fedetlen fővel). Nos, ez egy két hónapos csecsemő esetében, aki ugye még nem tud ülni, valamint napjának nagy részében eszik, alszik vagy sír, nem is olyan könnyű. De szerencsénk volt: épp akkor haladtunk el egy fényképész előtt amikor K. mosolygott, így elkészült róla élete első igazolványképe. 4 db-ot kaptunk, így a másik kettő bekerült a szülei pénztárcájába…. húú, ezt sem gondoltam volna, hogy egyszer még én is ilyen tipikus anyuka leszek. És ami még szörnyűbb, hogy már elkezdtem mutogatni is a fotót…
Nos, mikor már úgy gondoltuk, hogy minden előírt dolgot beszereztünk felkerekedtünk és elmentünk a csendőrségre. Itt, a követséggel ellentétben, külön kérték, hogy mindkét szülő és a gyerek is legyen jelen a kérelem benyújtásakor. Egy szép napos délelőttön ez is sikerült: felkerekedtünk hát hármasban, hogy megszerezzük a kis K. élete első útlevelét!
Őrült mázlink volt, ugyanis egy lélek sem volt a hivatalban, amikor beléptünk. Az ügyintézőnő kijött az üvegkalitkájából, hogy bekukkantson a babakocsiba. Kiderült, nem azt akarta látni, hogy milyen édes kislányunk van, hanem azt ellenőrizte, hogy a fotó valóban Róla készült-e. Miután minderről saját szemével is meggyőződött, közölte, hogy azért abban ne reménykedjünk, hogy túl sokáig lesz érvényes az útlevél. Kérdem, mégis meddig. Hivatalosan 5 év, de ha közben a gyerek annyira megváltozik, hogy a kép alapján nem lehet megállapítani az azonosságát, akkor érvényét veszti. Tipikus olasz abszurditás: 80 euroért tehát kiállítanak nekem egy olyan útlevelet, ami hivatalosan és elméletileg ugyan érvényes lesz, de hogy a gyakorlatban használható lesz-e azt nem tudni. Kérdem tőle, hogy mégis kinek a tisztje eldönteni, hogy a gyerek hasonlít-e még a fotóra. A válasz, melyet igyekszem szó szerint idézni, meglepő: az ügyeletes határőré. Vagyis, folytatja szinte mosolyogva a nő: mindig azzal a tudattal induljanak útnak, hogy a határon bármikor visszafordíthatják önöket.
Nem hangzik túl viccesen. Főleg, hogy pár évvel ezelőtt, mikor még léteztek határok Magyarország és Ausztria között, busszal jöttem ki Olaszországba és egy igen kellemetlen eset tanúja voltam. A hátsó ülésen egy Anyuka utazott egyedül három kisgyerekkel. A menetrendszerinti járat mindig éjszaka ér a határra. A határőr átnézte az utasok útlevelét és kiderült, baj van: a legkisebb gyerek útlevele egy hónapja lejárt. Hogyhogy, kérdi rémülten az Anyuka, egyszerre csináltattam az egész családnak. Igen, mondja az ügyeletes tiszt, aki mellesleg nő volt, de a csecsemők útlevele csak egy évre szól. Könyörtelenek voltak és mi sorsukra hagytuk az éjszakában ezt a figyelmetlen Anyukát kisgyermekeivel. Emlékszem akkor nagyon megrázott az eset, azóta indulás előtt mindig ellenőrzöm az útlevelem. Pedig mégiscsak tisztább sor az, hogy 1 évig érvényes, mint az, hogy majd a határőr eldönti.
De az igazi meglepetés még ezután jött: miután már mindent befizettünk, kitöltöttünk, aláírtunk, kérdi a nő, hogy mégis hova szeretnénk utazni. Magyarországra, mondom és a szemem sem rebben, mikor a hivatalnok rákérdez: az már EU? 8 év alatt hozzászoktam én már az ilyesmihez kérem. Ja, mondja erre flegmán a nő, hát akkor ahhoz nem is kellett volna útlevél. Elég bemenni az Önkormányzathoz, ott kérni egy fényképpel ellátott születési anyakönyvi kivonatot, majd azt ide behozni, mi ellenőrizzük, lepecsételjük és már mehetnek is… azt már csak fél füllel hallom, hogy még hozzáteszi: ha jól emlékszem ingyenes!
Utazás babával: lehet, csak fárasztó!
2010 február 7. | Szerző: olaszhon
Amikor egy olasz fiú és egy magyar lány egy harmadik országban ismerkedik meg egymással akkor nem meglepő, ha mindkettőjük hobbija az utazás. 8 közös, gyermektelen év alatt aztán valóban rengeteget utaztunk és többek között ezért is halogattuk mindig a gyermekvállalást. Most, hogy K. már betöltötte az 1 évet mindig jót mosolygok azokon, akik azt mondják, most még a baba előtt szeretnénk valahova elutazni…
Ugyanis mi hármasban a babával többet utaztunk mint korábban. Persze először én is bújtam a szakkönyveket meg a blogokat hogy mit is csináljunk a repülőn, vonaton, autóbuszon illetve a kocsiban, de aztán a dolgok jönnek maguktól. Sőt, bátran állíthatom, ha egészséges a baba, akkor annál könnyebb vele utazni, minél kisebb!
K. 3 hónapos korában ült először repülőn, sziciliai rokonokhoz mentünk. Az út legnehezebb része a dokumentumok beszerzése volt (erről külön blog), meg a cipekedés, hiszen akkor még (mellesleg nagyon okosan!) úgy döntöttünk, hogy a nagy babakocsit visszük (a repülőtársaságok simán felengedik) mert ebben a kocsiban is biztonságosan utazhatott (direkt olyan tipust választottunk, amit be lehetett kötni az autóban) és bárhol bármikor nyugodtan és kényelmesen aludhatott. Mivel szoptattam és tápszert is kapott, így a körülményekhez alkalmazkodva a két táplálást vegyesen alkalmaztuk: mindig akadt egy büfé ahol kézségesen felmelegítették a cumisüvegben lévő vizet, ha meg mégsem akkor a kocsiban megszoptattam. Kiságy még nem kellett: a babakocsiban aludt. Semmi gond nem volt az egész út során, hacsak az nem, hogy vándorutunk során egyszer olyan szállodában aludtunk ahol nem volt lift és emiatt jó sokat kellett cipekednünk, illetve az ókorban még nem gondoltak a babakocsisokra és tolokocsisokra, így pl. Siracusa vagy Noto belvárosában szintén jó sokszor kellett emelgetni a babakocsit. Éppen ezért sokszor átváltottunk a kengurura. Az utat tehát gond nélkül túléltük, az egyetlen negatívum a sok cipekedés volt.
K. alig töltötte be az 5 hónapot, amikor először utaztunk haza, Magyarországra. Autóval tettük meg a több mint 1000 km-es utat. Kényelmes volt, mert a kocsiba mindent bepakolhattunk és sziciliai tapasztalatok alapján még mindig a fekvő babakocsit vittük, bár már lassan kezdte kinőni a kicsi. Mivel olyan trio-t vettünk, aminek a vázára rá lehetett pattintani a babahordozót illetve a babakocsit is, így magunkkal vittük a babahordozót is, ami kocsiülésként illetve babakocsiként is szolgált olyankor mikor nem akartuk a nagy fekvőkocsit magunkkal hurcolni. Ennek következtében az 5 hónapos bébi 3 helyet foglalt el a kocsiban, de megérte! Semmi gond nem volt vele az út során, az otthoni rokonok pedig odavoltak a gyönyörúségtől.
A 7. hónapos K.-val nyaralni indultunk az olasz Alpokba, ez tőlünk olyan 5 órás autóút. Ekkorra már kinőtte a fekvő babakocsit, és a babahordozót is kényelmetlennek találtuk ilyen hosszú útra. Kénytelenek voltunk tehát új dolgokat beszerezni: egy viszonylag dönthető babaülést és egy kisebb, összecsukható babakocsit valamint egy összecsukható kiságyat. Minden bevált, kivéve ez utóbbit: a hazaindulást a kora hajnali órákra terveztük, de egy órás késéssel indultunk mert képtelenek voltunk összecsukni a hiper-szuper praktikus kiságyat. 1 órás küzdelem után végül otthagytuk a roncsokat a szállodában. Pár hónap múlva egy közeli kuka előtt találtam egy ugyanolyan kiságy-roncsot, vagyis nem mi voltunk az egyetlenek akik nem tudtuk összecsukni… 😉
A bébike 9. hónapos korában ismét repcsire szálltunk, kettesben repültem vele haza. A 6 napos rokonlátogató turné alatt a baba 3 helyen, 3 különböző kiságyban aludt, de merem állítani a sok új dologtól mindig annyira fáradt volt, hogy gond nélkül átaludta az éjszakát. Ekkor már rendesen ebédelt és vacsorázott, de mindezt az otthon kapható bébiételekkel nyugodtan meg tudtam oldani. Az utazás során általában próbáltam úgy csinálni, hogy a reptéren jól kifárasztottam, járkáltattam, s amint felszálltunk a repülőre megitattam egy teli cumisüveg tejjel, amitől rendszerint egyből elaludt. Odafelé pl. totál végigaludta az egész repülést.
A legutóbbi utazás sikerén aztán nagyon felbátorodtunk és nagy elhatározásra jutottunk: nekivágunk az USA-nak, szintén rokonlátogatás céljából. K. 10 hónapos volt és az uncsitesómékhoz készültünk, ahol volt egy 15 hónapos baba, vagyis teljesen bababarát volt a házuk és minden szükséges eszköz rendelkezésre állt. Mégis azt mondom, ez az utazás azért keményen próbára tett bennünket. Háztól házig több mint 24 óra volt az út, és odafele K. szinte semmit sem aludt. A nagy időeltolódás is megviselte: minden nap 4.30-kor keltünk, ugyanis a kisasszony addigra már kialudta magát és játszani akart. Gyakorlatilag az egész nyaralás alatt felváltva virrasztottunk vele, folyton fáradtak voltunk. Ráadásul meg is betegedett, iszonyatosan belázasodott. Szerencsére 1 nap alatt kiheverte, de azt az egy napot sikerült végigaggódnunk rendesen. És az a kislány aki itthon már rendesen ebédelt és vacsorázott az ott töltött két hét alatt csak tápszert volt hajlandó elfogadni, meg egy kis gyümölcsöt, semmi más szilárd táplálékot nem akart! Az utat túléltük és hazafelé sokkal jobban sikerült mint odafele:a kisasszony gyakorlatilag végig aludt. Mégis azt mondom, talán ez tényleg túlzás volt. Hazatérve kb. még egy hétig totál össze volt zavarodva az időátállás miatt, szerencsére elkezdett újra rendesen enni. Most egy ideig itthon maradunk… (gondoltam én, de azóta már vidáman megjártuk Párizst egy hétvégére, gond nélkül).
Mindenkinek azt üzenem: hajrá, ne tessék belustulni otthon! A program mindig ugyanaz: etetés, séta, alvás, de nem mindegy hogy az ember hol sétál 😉
Oldal ajánlása emailben
X