Szülés után – baj van

2009 február 6. | Szerző: olaszhon

Felsírt, rám tették. Eddig minden gyönyörű volt, és én is egész jól voltam. Fényképeztünk, örültünk. Bár kicsit fura volt, hogy mikor rám tették, akkor nem kezdett el rögtön a melleim felé mászni, mint ahogy azt a legtöbb könyvben olvastam, és a szülésznő is kicsit hirtelen kapta le rólam a babát.

De még akkor sem gondoltam semmi rosszra. Igaz, a legrosszabbak most jöttek: gátsebvarrás, semmit sem éreztem, de nagyon türelmetlen lettem, alig vártam, hogy vége legyen. A nőgyógyász csak ekkor jött be hozzánk, a gátsebvarrást ő végezte (valószínűleg ezt csak orvos csinálhatja, a szülésznő nem). Mellesleg azt hallottam valahol, hogy a gátvágáshoz ki kell kérni az ember véleményét, és érzéstelenítve csinálják. Hát az én esetemben egyikről sem volt szó: az egyik nyomás közben hirtelen nagy fájdalmat éreztem, majd a szülésznő rám mosolygott: kicsit besegítettem a babának, mondta. Mindketten értettük, hogy mit is csinált…

 

Miközben már nagyon szerettem volna leszállni a szuperszónikus szülőszékről a doki még mindig a lábaim között varrogált és megjelent egy ápolónő aki vért akart venni tőlem. Udvariasan megkértem, hogy várjon amig befejezik a varrást, de ő mit sem törődve velem elkezdett szurkálni. Én persze tudtam, hogy nincs vénám, főleg egy ilyen béna kezdőnek és miután két-háromszor feleslegesen belém döfte a tűt igazán határozottan rászóltam, hogy most aztán már elég, várja ki, hogy befejezik a varrást! Végre leállt a döfködéssel, a szülésznő megkegyelmezett és nagyon kedvesen azt mondta, ne izguljak, majd ő leveszi tőlem a vért, ha végzett a doktor úr. A türelmetlenséget leszámítva még ekkor is jó hangulatban voltam, a méhlepény is egészben kijött, ez is jó hír volt. M. ide-oda szaladgált köztem és a kislányunk között. Én ekkor még nem sejtettem semmit. Még néhány fénykép, majd a szuper szülőszékből egy két világháborút megélt rozzant tolószékre tettek és ezen toltak vissza a szobába.

 

Ott várt az a lány aki előtte egész éjjel jajveszékelt: 15 perccel előttem, végül császárral szedték ki belőle a kisfiát. Mindenki körülötte ugrált. Ő maga pedig, mintha kicserélték volna: fájdalmat nem érzett, hiszen epidurális érzéstelenítést kapott, és nagyon fel volt dobva, mert ott volt vele a kisfia.

 

Én meg csak hiába vártam, hogy meghozzák a kislányomat. Végül behozták egy percre és azt mondták: Anyuka, a gyermeke túl sok magzatvizet ivott, nehezen lélegzett és egy kicsit ki is hűlt, így le kell vinnünk a gyermekpatológiára. A világ elsötétült előttem. Nem, nem, nem! Erre nem voltam felkészülve! Soha, soha nem gondoltam, hogy valami rossz történhet velünk a terhesség illetve a szülés alatt és után. Nem rettegtem a terhesség alatt, mint oly sokan, hogy jaj istenem egészséges lesz-e. Ez sosem volt kérdés. Így aztán most érthetetlenül álltam, pontosabban feküdtem, mert bizony nagyon gyenge voltam. Sőt, majd éhen haltam, hiszen ha jól meggondolom majdnem 24 órája nem ettem már és akárhogy is nézzük elég komoly erőfeszítésnek voltam kitéve. Akármit is, de ennem  kell, ez volt az első gondolatom. Erőt kell gyűjtenem, hogy megtudjam hol és hogy van a lányom.

 

4-5 óra is eltelt már és senki nem mondott semmit. Borzasztóan ki voltam merülve, de nagyon ideges is voltam. Végül eljött egy doktornő hozzánk és azt mondta, nagyon hideg, semmitmondó hangon, hogy a lányunk jól van, de megfigyelik határozatlan ideig. És hogy inkubátorban van. Egy 3280 g-os gyerek inkubátorban? És ha valóban jól van akkor minek figyelik meg? Ezer kérdés merült még fel bennem, de a nő annyira hideg és elutasító volt, hogy semmit sem lehetett vele kezdeni. M. is nagyon ideges volt, le-fel rohangászott. Végül este 8 felé azt mondta, hogy egy üvegablakon keresztül látta a kislányunkat, és ha van erőm hozzá akkor menjek le én is megnézni. Látni akartam, így összeszedtem magam. Mire lekászálódtam arra az osztályra már épp behúzták a függönyt és nem lehetett látni a kisbabákat. Akkor fogott el először a sírás.

Ez a fájás már az a fájás?

2009 február 6. | Szerző: olaszhon

Kicsit kezdtem már türelmetlenkedni… 20-a már rég elmúlt, és a doki azt mondta, hogy már nincs sok hátra. De én nem érzek semmit! Mivel szombat este volt, figyelemelterő hadműveletként estére barátokat hívtunk hozzánk és társasoztunk. Visual game. Egy olyan játék, ahol a kártyán lévő szót le kell rajzolni, úgy, hogy csapattársaid kitalálják, hogy mi is van a kártyán. Nos, mivel egyikőnk sem egy igazi rajztehetség igen jókat mulattunk azon, mikor valaki megpróbált lerajzolni egy kecskét vagy egy lovat, hogy a pikánsabb dolgokat most ne említsem. A sok nevetés közben gyakran kimentem a fürdőszobába, és néha el-elejtettem egy-egy mondatot, hogy ne, ne nevettessetek már, mert megfájdul a hasam! Fogalmam sincs, hogy a röhögés beindíthatja-e a szülési fájásokat, de mindenesetre pár óra múlva kiderült: ez a hasfájás, már bizony az a hasfájás!

Éjfélkor mentek el a barátaink. Kezdtem furán érezni magam, de még elmosogattam, elpakolgattam, majd bebújtam az ágyba. Fájdogált a hasam, de inkább olyasmi érzés volt, mikor meg akar jönni a havi vérzésed. A fájásokról azt olvastam, hogy erős fájás kb. fél percig aztán meg mintha elvágták volna, a nagy semmi. Nekem meg volt ez az elviselhető konstans fájás, néha kicsit jobban fájt, de állandóan fájt. Feküdtem az ágyban, még mindig a nevetésre meg az estére gondoltam, nem hittem, hogy ez már tényleg az lesz. Viccelődtünk M.-mel, biztos ami biztos alapon átnéztem a kórházi bőröndömet és visszabújtam az ágyba. Aludni viszont nem tudtam. Hajnal három felé úgy éreztem, hogy a konstans fájások közé beszúródott erősebb fájdalmak rendszeresen visszatérőek. Megnéztem az órámat és kirázott a hideg: halál pontosan 7 percenként tértek vissza. Húha, mondom a Massinak, hogy azt olvastam akkor kell bemenni, mikor 10 perces fájásaid vannak, szóval hajnal három ide vagy oda, mégiscsak felhívnám a kórházat hogy akkor mit is csináljunk. Telefonálunk, az egyik számon nem válaszolnak, majd egy újabbal próbálkozunk. Elmondjuk a helyzetet, erre a nő: azonnal jöjjenek! Szakadt az eső. Robogózásról szó sem lehetett, de akkorra azért már fájt is annyira, hogy valószínűleg amúgy sem bírtam volna felülni hátulra. Még ekkor sem hittem, hogy szülni megyünk. A bőröndöt is a kocsiban hagytuk.

 

Kedvesen fogadtak, felrakták rám a CTG-t. És akkor, mikor ott feküdtem, mellettem egy lány aki rettenetesen szenvedett, hirtelen minden elmúlt. Mintha azt éreztem volna, na mostmár itt vagyok, nem történhet semmi rossz. A gép alig mutatott fájásokat. A szülésznő majdnem leszidott, hogy minek is jöttem be, és már épp haza akart küldeni, mikor azért annyit mondott, hogy előtte még megvizsgállak. Ő is meglepődött, ugyanis a méhszáj már szépen tágult. S bár azt mondta, hogy még messze vagyunk a szüléstől, azért mégis jobb, ha bent maradok, mert pár óra múlva úgyis visszajönnék. Ekkor már majdnem 6 óra volt, mondtam M-nek, hogy menjen csak haza, pihenjen, mert később nagy szükségem lesz rá. Én pedig megkerestem a 25-ös ágyat. Azzal a csajjal kerültem egy szobába, aki a CTG-n mellettem szenvedett. Most mégjobban jajveszékelt, szinte ki volt kelve magából. Te jó ég, gondoltam, mi vár rám! Ő már 24 órája ott vajúdott. Nekem viszont ritkán voltak fájásaim, két fájás között simán átöltöztem a kórház által előírt végig gombos hálóingbe majd szépen lefeküdtem az ágyba és bámultam ki az ablakon a hajnalt. Ott szépen csendben szenvedgettem magamban. Aludni nem tudtam, amikor rám jött a fájás, akkor szépen elkezdtem számolni magamban: tudtam, 30 másodpercnél többig nem tart, mikor már 15-nél jártam, akkor örültem, túl vagyok a felén, mindjárt vége!!!

 

Időnként kirángattak az ágyból CTG-re, ezt nagyon utáltam, egyrészt, mert szinte valamilyen csoda folytán abban a szobában mindig kisebbek voltak a fájásaim, mint a saját ágyamon, másrészt mert baromi kényelmetlen pózban kellett feküdni fél-egy órán keresztül szinte mozdulatlanul. Ha meg még a jajveszékelőt is mellém fektették akkor végképp nagyon utáltam a dolgot. Aztán hánytam is egyet, ami nem lepett meg túlságosan: hányással indult a terhességem, és azzal is végződött. Csak az volt kicsit vicces, hogy reggel 7-kor mikor bejött a doki vizitre, épp csak el kezdett viccelődni valamin, mikor én a szavába vágva csak ennyit tudtam kinyögni: Jó reggelt, bocsánat doktor úr, mindjárt hányok (és blááááááááááá már hánytam is ;))

 

Reggelre már tényleg nagyon fájt mindenem, és folyton az órát néztem. Nem akartam 10 előtt hívni M.-et, mert szerettem volna ha legalább egy pár órát pihen. 10-kor aztán nem bírtam tovább, nagyon szerettem volna már látni, szerettem volna, ha itt van velem, mellettem van, így aztán telefonáltam neki, hogy jöjjön. 40 perc múlva ért ide, épp megint CTG-ztek, oda sajnos nem jöhetett be, de a nyitott ajtón keresztül láttam, hogy megérkezett. 11 körül egy fiatal és helyes kis szülésznő megvizsgált, majd ezt mondta, na, megyünk a szülőszobára, szinte már kilátszik a gyerek feje! Erre nem számítottam… a szülőszoba „előterében” van a vajúdószoba, ahol van a medence, labdák meg mindenféle érdekes eszköz, hogy az ember itt szenvedjen… no én ezt teljesen átugrottam! Emlékszem, hogy még visszamentem a szobámba, no és oda akartam adni a nyakláncomat és az órámat M.nek de a szülésznő azt mondta, hogy nyugodtan magamon tarthatok mindent. Megyünk szülni!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

málnalevél tea, avagy ahány ház annyi szokás

2009 január 19. | Szerző: olaszhon

 Rendeltem otthonról szülésfelkészítő DVD-t. Ott hallottam először a málnalevél teáról. Majd az otthoni barátnőim közül is egyre többen hívogattak,  most, hogy már igazán közel vagyok a nagy naphoz, és ők is a málnalevél teára esküdtek.

Jó kapcsolataim vannak olasz gyógynövényes körökben, ismerem a város összes gyógyfű-árusát. Be is tértem az egyik gyógynövény szaküzletbe, de életükben nem hallottak még a málnalevél teáról. Igaz, errefelé nem is bokrosodik a málna, úgy mint nagyapám kertjében, ahol lassan már kiirthatatlan dzsungellé terebélyesedett, a legtöbb olasz a málnát legfeljebb mélyhűtött, gyorsfagyasztott állapotban ismeri erdei gyümölcs fedőnéven bemixelve áfonyával és egyéb bogyósokkal.

Kitartóan próbálkoztam tovább egy másik üzletben. Itt az eladó már nyíltan megmondta: ti keletről jött lányok gyakran fordultok hozzám furcsa kérésekkel. Ilyesmi itt egyáltalán nem létezik! Ő aztán a hársfateát javasolta, illetve gyakorlatilag bármilyen meleg löttyöt.

Ebben maradtunk. Télen amúgy sem árthat a hársfatea jó sok mézzel.