Hol van a gyerek kórházi kartonja?

2009 május 7. | Szerző: olaszhon

Aki olvasta a korábbi bejegyzéseket, az már tudja, hogy nem örültem túlságosan annak, hogy a gyereket születésekor 10 napig bent tartották a kórházban. Annak meg különösen nem, hogy mindezt látszólag a semmivel indokolták, vagyis folyton csak azt mondták: nyugodjon meg Anyuka, a gyerek jól van, de még megfigyeljük.

 

Éppen ezért, amikor megtudtam, hogy jogunk van arra, hogy kikérjük a teljes klinikai karton másolatát, egy percig sem haboztam, azonnal, még február 4-én beadtam a kérelmet. Pár eurót is kellett fizetni érte, ha jól emlékszem a fénymásolás árát. Azt mondták, hogy 20 napon belül kézhez kapjuk az anyagot.

 

Telt-múlt az idő, K. szépen fejlődött, a kórházban töltött napokat kezdtük elfelejteni. Aztán egyszercsak mégiscsak eszembe jutott, hogy el kellene már menni a kartonért. A 20 nap már jócskán letelt, így nagy magabiztosan mentem oda az ablakhoz. A hölgy kereste-kutatta de nem találta. Azt mondta, menjek vissza az osztályra, ahol a gyereket kezelték és kérdezzem meg miért nem küldték át hozzájuk a dokumentumokat. Visszamentem, megkérdeztem, azt mondták, hogy utánanéznek és küldik. Ismét eltelt két hét. A játék újból megismétlődött. Az ablaknál azt mondták, hogy hozzájuk még nem érkezett meg, az osztályon meg azt, hogy ők már átküldték. Kezdtem elveszteni a türelmemet. Még egy hetet vártam, s mikor harmadjára is eljátszották ugyanezt a történetet úgy döntöttem, hogy a sarkamra állok. Megkérdeztem az információs pultnál, hogy hol lehet panaszt tenni. Az URP-nál, mondta a nő és én megköszöntem majd azonnal hívtam az anyósomat, hogy mégis mi a fene az az URP. Kiderült, hogy Ufficio Relazioni con il Pubblico, vagyis public relations office vagyis olyan ügyfélszolgálat féle dolog. Miután sikerült betuszkolni a babakocsit az URP csöppnyi irodájába egy kedves szőke hölgy fogadott. Röviden elmagyaráztam neki a helyzetet, de mivel már május elején jártunk és a kezemben tartottam a februárban beadott kérelmet, így nem kellett túl sokat magyarázkodnom. A hölgy elnézést kért a kórház nevében és elkérte a telefonszámomat. Azt mondta, hogy ne izguljak, hamarosan megkapom a karton másolatát és ő fog személyesen telefonálni nekem, hogy mikor jöjjek érte. Hiszitek, nem hiszitek: így is lett. Két nap múlva csörgött a mobilom, hogy mehetek a kartonért! Szóval működik ez az olasz egészségügy, csak akarni kell 😉

 

És azóta tudom, hogy a gyerek pontosan meddig volt inkubátorban, mikor kapott először tápszert és mennyit, milyen antibiotikumot adtak neki és hány napig. Mert ezekre a kérdésekre anno nem kaptam választ, hiába is próbálkoztam. És nekem mindezt valamiért fontos volt tudni.

indulunk haza…

2009 február 20. | Szerző: olaszhon

Végre itthon 

Mint mondtam, vasárnap született. Hétfőn rejtések okokból úgy döntöttek, hogy antibiotikumot kap. Na, ekkor már tudtuk, hogy baj van: tuti hogy nem vihetjük haza 3 nap után, hiszen a kúra legalább 6 napig tart. Szombatra be is fejeződött volna, de ki hallott már olyat, hogy vasárnap valakit hazaengedjenek a kórházból? Hétfőn még megfigyelték, na és reméltük, hogy kedden végre, végre…

 

Ezek a hülye orvosok az utolsó napig titkolóztak, és mivel minden nap csak 12 és 13 óra között lehetett velük beszélni, rettentő idegesen vártuk minden nap ezt az időpontot, hogy megtudjunk végre valamit. Szerencsére én közben már jól összebarátkoztam a nővérkékkel és tőlük nagy nehezen megtudtam, hogy jó esély van arra, hogy kedden végre hazamehetünk. Én elhagyhattam volna a kórházat de semmi kedvem nem volt nélküle hazamenni. Mikor azon a bizonyos éjjelen M-el elindultunk a kórházba úgy terveztük, hogy már csak hármasban jövünk vissza, és én így is szeretném.

 

Annyit azért megtanultam, hogy az orvosoktól jobb nem kérdezni semmit. Az éjszakás nővérkének viszont vittem egy tábla csokit és cserébe megmutatta a teljes klinikai dokumentációt és végre választ kaptam mindarra, amit napok óta hiába kérdeztem az orvosoktól. Az Apgarja 9/10 volt, húúú, fellélegeztem, nincs itt semmi gond. És azt is megtudtam, hogy fizetség fejében, miután elhagyjuk a kórházat el lehet majd kérni az összes klinikai dokumentáció másolatát. Szóval utólag majd mindent megtudunk.

 

Kedden 11-kor elcsíptem a folyosón egy orvost, de még akkor is csak nagyon visszafogottan annyit mondott a kérdésemre, hogy hazaengedik-e, hogy majd délben meglátjuk. No, mi az az egy óra várakozás 9 nap után? Kivártuk, és végre kimondták a boldogító igent. Akár azonnal is vihetjük. Tiszta hülyék, hát arra fel kell készülni, főleg a babonás olaszoknál… így aztán elrohantunk a babakocsiért meg a legszükségesebbekért és K. úgyis mint Kislányom végre kiszabadult a kórházból és elindult élete első nagy utazására… haza.

 

10 nap állandó neonfény és bezártság után végre meglátta a napocskát. Mennyi mindent fel kell még fedeznie! A sötétet-világosságot, a meleget-hideget hiszen eddig egy steril, folyamatosan fűtött és világított szobában volt. Éljen, éljen végre itt van velünk és végre mindent bepótolunk.

 

nem történt semmi: ctg és kontroll

2009 január 23. | Szerző: olaszhon

A TB-s dokimat 12-én láttam utoljára. Akkor azt mondta, hogy még nem várható, hogy a bébi a napokban kicsusszanna, meg azt, hogy a hivatalos dátum 20-a. No, ezzel aztán el is búcsuztunk, vagyis azt mondta, innentől kezdve már a kórház dolga, ott kell jelentkeznem ha szülni akarok, illetve, ha 20-ig nem történik semmi, akkor is be kell mennem vizsgálatra. 

Ez utóbbi történt. Vagyis semmi, úgyhogy jöhet a CTG meg a vizsgálat. Eljött ez a reggel is és bátran beléptem a szülészeti osztályra, ahol majd nemsokára én is feküdni fogok. A nővérkék már vártak, és bekísértek egy szobába, ahol három ágy volt három CTG-vel. Rámtették a gépet. A három kismama hasában a három baba szíve egymással versenyezve vert, őrült hangosan. Eközben pedig megtörtént az adatfelvétel. Ez utóbbi nem ment túl egyszerűen, ugyanis mindhárman külföldiek voltunk és azt még csak-csak le tudta valahogy írni a nővérke, hogy DEBRECEN, de a moldáv lány születési helyével már igencsak megküzdöttek.

A CTG után jött a nőgyógyászati vizsgálat. Teljes véletlenségből ismertük a dokit, M. évekig együtt strandröplabdázott vele a parton nyaranta. Egy fiatal srác, így aztán kedélyesen elbeszélgettünk, több barátnőm is hozzá jár a magánrendelőjébe. Azt mondta, hogy minden rendben, és nagyon meg voltam lepődve, mikor azt mondta, hogy csak 26-án kell visszamennem legközelebb, ugyanis már fel voltam készülve lelkileg, hogy mostmár két naponta kell a kórházba menetelnem. De még hozzátette, hogy elég jól állok (méhszáj 1 ujjnyira nyitott és állítólag már fájásaim is voltak, bár én nem éreztem!), szóval nagy valószínűséggel hamarabb fogunk találkozni.

Remélem. Ugyanis egyre nehezebben birom már ezt a várakozást, meg hogy mindenki hivogat, hogy mi újság.

 

kórházlátogatás

2009 január 23. | Szerző: olaszhon

 Szombatra tették a kórházlátogatást, hogy jobban ráérjünk, M. mégsem tudott velem jönni. Mivel épp foglalt volt a szülőszoba, így a folyosón várakoztunk, mi “szülésfelkészítős” kismamák, enyhén elérzékenyülve, hiszen mindannyian arra gondoltunk, hogy nemsokára mi is itt leszünk, és már nem mint látogatók.

Mindig őrült meleg van az egész szülészeti osztályon, erre határozottan emlékszem, hiszen többször is jártam már itt. Olaszországban ugyanis divat, hogy ha valaki szül, akkor rögtön a szülés után beözönlik hozzá az egész pereputty a kórházba látogatni. Így láttam én szülés után 4-5 órával a titkárnőnket és több olyan olasz ismerősömet, akit gyakorlatilag alig ismertem, de mégis illett meglátogatnom e nem mindennapi pillanatban. Engem őszintén szólva megrémiszt az a gondolat, hogy a helyi péktől a fodrászig majd mindenki engem meg a pár órás újszülöttet fogja bámulni, ha sikeresen túléljük a nagy eseményt.

Na de még ott tartunk, hogy látogató vagyok, vagyis a tanfolyam részeként eljöttem megnézni a szülőszobát. A lehető legrosszabbra voltam felkészülve, hiszen egy kis vidéki városban élünk, az alternatív megoldásoktól távol. Ehhez képest kellemesen csalódtam: van medence, és ha szülni nem is, de vajúdni lehet itt. Labda és egyéb “érdekes” eszközök is sorakoztak az egyik szobában. A szülésznő is egész szimpatikus volt, még azt is mondta, hogy bevihetjük pl. a kedvenc CD-nket, hogy arra szüljünk, és hogy a szülés után egyből mellre teszik a picit ha mindenki jól van.

Már csak azt kellene eldönteni, hogy papás szülést szeretnénk-e.