nem történt semmi: ctg és kontroll
2009 január 23. | Szerző: olaszhon
A TB-s dokimat 12-én láttam utoljára. Akkor azt mondta, hogy még nem várható, hogy a bébi a napokban kicsusszanna, meg azt, hogy a hivatalos dátum 20-a. No, ezzel aztán el is búcsuztunk, vagyis azt mondta, innentől kezdve már a kórház dolga, ott kell jelentkeznem ha szülni akarok, illetve, ha 20-ig nem történik semmi, akkor is be kell mennem vizsgálatra.
Ez utóbbi történt. Vagyis semmi, úgyhogy jöhet a CTG meg a vizsgálat. Eljött ez a reggel is és bátran beléptem a szülészeti osztályra, ahol majd nemsokára én is feküdni fogok. A nővérkék már vártak, és bekísértek egy szobába, ahol három ágy volt három CTG-vel. Rámtették a gépet. A három kismama hasában a három baba szíve egymással versenyezve vert, őrült hangosan. Eközben pedig megtörtént az adatfelvétel. Ez utóbbi nem ment túl egyszerűen, ugyanis mindhárman külföldiek voltunk és azt még csak-csak le tudta valahogy írni a nővérke, hogy DEBRECEN, de a moldáv lány születési helyével már igencsak megküzdöttek.
A CTG után jött a nőgyógyászati vizsgálat. Teljes véletlenségből ismertük a dokit, M. évekig együtt strandröplabdázott vele a parton nyaranta. Egy fiatal srác, így aztán kedélyesen elbeszélgettünk, több barátnőm is hozzá jár a magánrendelőjébe. Azt mondta, hogy minden rendben, és nagyon meg voltam lepődve, mikor azt mondta, hogy csak 26-án kell visszamennem legközelebb, ugyanis már fel voltam készülve lelkileg, hogy mostmár két naponta kell a kórházba menetelnem. De még hozzátette, hogy elég jól állok (méhszáj 1 ujjnyira nyitott és állítólag már fájásaim is voltak, bár én nem éreztem!), szóval nagy valószínűséggel hamarabb fogunk találkozni.
Remélem. Ugyanis egyre nehezebben birom már ezt a várakozást, meg hogy mindenki hivogat, hogy mi újság.
kórházlátogatás
2009 január 23. | Szerző: olaszhon
Szombatra tették a kórházlátogatást, hogy jobban ráérjünk, M. mégsem tudott velem jönni. Mivel épp foglalt volt a szülőszoba, így a folyosón várakoztunk, mi “szülésfelkészítős” kismamák, enyhén elérzékenyülve, hiszen mindannyian arra gondoltunk, hogy nemsokára mi is itt leszünk, és már nem mint látogatók.
Mindig őrült meleg van az egész szülészeti osztályon, erre határozottan emlékszem, hiszen többször is jártam már itt. Olaszországban ugyanis divat, hogy ha valaki szül, akkor rögtön a szülés után beözönlik hozzá az egész pereputty a kórházba látogatni. Így láttam én szülés után 4-5 órával a titkárnőnket és több olyan olasz ismerősömet, akit gyakorlatilag alig ismertem, de mégis illett meglátogatnom e nem mindennapi pillanatban. Engem őszintén szólva megrémiszt az a gondolat, hogy a helyi péktől a fodrászig majd mindenki engem meg a pár órás újszülöttet fogja bámulni, ha sikeresen túléljük a nagy eseményt.
Na de még ott tartunk, hogy látogató vagyok, vagyis a tanfolyam részeként eljöttem megnézni a szülőszobát. A lehető legrosszabbra voltam felkészülve, hiszen egy kis vidéki városban élünk, az alternatív megoldásoktól távol. Ehhez képest kellemesen csalódtam: van medence, és ha szülni nem is, de vajúdni lehet itt. Labda és egyéb “érdekes” eszközök is sorakoztak az egyik szobában. A szülésznő is egész szimpatikus volt, még azt is mondta, hogy bevihetjük pl. a kedvenc CD-nket, hogy arra szüljünk, és hogy a szülés után egyből mellre teszik a picit ha mindenki jól van.
Már csak azt kellene eldönteni, hogy papás szülést szeretnénk-e.
málnalevél tea, avagy ahány ház annyi szokás
2009 január 19. | Szerző: olaszhon
Rendeltem otthonról szülésfelkészítő DVD-t. Ott hallottam először a málnalevél teáról. Majd az otthoni barátnőim közül is egyre többen hívogattak, most, hogy már igazán közel vagyok a nagy naphoz, és ők is a málnalevél teára esküdtek.
Jó kapcsolataim vannak olasz gyógynövényes körökben, ismerem a város összes gyógyfű-árusát. Be is tértem az egyik gyógynövény szaküzletbe, de életükben nem hallottak még a málnalevél teáról. Igaz, errefelé nem is bokrosodik a málna, úgy mint nagyapám kertjében, ahol lassan már kiirthatatlan dzsungellé terebélyesedett, a legtöbb olasz a málnát legfeljebb mélyhűtött, gyorsfagyasztott állapotban ismeri erdei gyümölcs fedőnéven bemixelve áfonyával és egyéb bogyósokkal.
Kitartóan próbálkoztam tovább egy másik üzletben. Itt az eladó már nyíltan megmondta: ti keletről jött lányok gyakran fordultok hozzám furcsa kérésekkel. Ilyesmi itt egyáltalán nem létezik! Ő aztán a hársfateát javasolta, illetve gyakorlatilag bármilyen meleg löttyöt.
Ebben maradtunk. Télen amúgy sem árthat a hársfatea jó sok mézzel.
szülésfelkészítő tanfolyam
2009 január 18. | Szerző: olaszhon
Bevallom, nagy izgalommal vártam már, hogy végre én is elkezdhessem a szülésfelkészítő tanfolyamot. Itt úgy megy ez, hogy a nőgyógyásztól kapsz egy telefonszámot, amit felhívsz, közlöd az adataidat és az utolsó menstruációd dátumát, majd ez alapján ők valamikor a 31. hét környékén behívnak a tanfolyamra.
Részemről leginkább azon izgultam, hogy mivel január közepére vagyok kiírva, a karácsonyi ünnepek miatt majd lemaradok a tanfolyamról. Itt Olaszhonban ugyanis olyankor kérem legalább két hétre teljesen megáll az élet.
Sikerült azonban még a karácsonyi ünnepek előtt lezavarni a tanfolyamot, mely összesen 5 alkalomból állt, teljesen összevissza napokon, viszont szigorúan délelőtt 10-12-ig, vagyis két óra miatt a teljes délelőttje ráment az embernek. Főleg azok bosszankodtak emiatt akik még dolgoztak. A szülésznő, aki a tanfolyamot vezette, értetlenkedve nézett a panaszkodókra: dehát a munkaadód köteles elengedni, nem?
Furcsa volt, hogy mikor telefonáltak, hogy kezdődik a tanfolyam, akkor rögtön mondták, hogy feltétlenül hozzak csúszásgátlós zoknit magammal. Nem igazán értettem a dolgot, de aztán mikor beléptem a terembe még jobban meglepődtem: tinikori cselgáncsedzéseim jutottak eszembe. A földön tatamik hevertek, azokon pedig jókora párnák. Nekünk, kismamáknak pedig le kellett húznunk a cipőnket és erre a cselgáncsszőnyegre kellett leheverednünk. Valószínűleg azért találták ki, hogy majd bizonyos gyakorlatokat is tudjunk végezni. A tanfolyamvezető szülésznő, Fanny azonban rögtön azzal kezdte, hogy ez élete második tanfolyama (az első pedig egy héttel ezelőtt volt!) és mit mondjak, hozta a papirformát. Csak nagyon általános dolgokat mondott, s amint konkrétabb dolgokra próbáltunk rákérdezni rögtön nyíltan és nagyon határozottan megmondta, hogy fogalma sincs róla. Amikor pedig a helyi kórházi szokásokról kérdeztük akkor már szinte sértődötten közölte, hogy ő innen 30 km-re lakik és fogalma sincs, hogy itt hogy szokták, ő még sosem járt a mi kis városkánk kórházában. De azért nyugodjunk meg, majd az egyik szombaton elmehetünk megnézni a szülészetet, igaz ő nem fog tudni velünk jönni. Miután húsz percen keresztül ecsetelte, hogy mennyire örül, hogy végre van munkája, még akkor is, ha csak egy vacak szerződéses megbízása van márciusig, mégis milyen jó, hogy itt dolgozhat, de sajnos a sok beszéd miatt a vajúdási poziciók bemutatására már egyáltalán nem maradt idő, erről csak egy agyonfénymásolt papirt adott azoknak, akik igazán nagyon szerettek volna belőle egy példányt. Azt is mondta, hogy a szülésfelkészítőn általában van egy foglalkozás egy pszichológussal is, de mivel most december van, a pszichológus szerződése pedig épp lejárt, már ez évben sajnos nem fogják azt meghosszabbítani, így nekünk most nem lesz hozzá szerencsénk.
A helyes légzéstechnikát legalább annyira mutatta be, mint a vajúdási poziciókat: egy pillanat alatt elmondta, hogy hogy is kellene, de egyetlen egyszer sem próbáltatta el velünk. Mint a partra vetett fókák, feküdtünk ott mi formátlan kismamák a cselgáncsszőnyegen, s a hatalmas párnákkal körülbástyázva magunkat próbáltuk megtalálni a lehető legkevésbé kényelmetlen pozíciót. Ő meg csak beszélt, beszélt, de már megint nem mondott semmi lényegeset.
Ez persze csak szerencse kérdése, talán egy másik szülésznővel egész más lett volna az egész. Szerencsére az utolsó találkozót egy gyermekorvos tartotta és ő már sokkal felkészültebb és tapasztaltabb volt. Tőle sok hasznos dolgot megtudtunk, és igen elgondolkodtató volt az is, amit a kötelező védőoltásokkal kapcsolatosan mondott. Mi ugyanis nem vagyunk túlságosan biztosak abban, hogy valóban akarjuk-e ezeket, és szimpatikus volt, ahogy ő elmondta pro és kontra a dolgokat, de aztán hozzátette, hogy a döntés mindenkinek a saját felelőssége. Ami leginkább megérintett, és amire ez előtt sosem gondoltam, az az volt, hogy azt mondta: ha nem oltatjátok be a gyermeket, akkor valószínűleg nem lesz semmi baja, hiszen a populáció nagy része be van oltva, így gyakorlatilag az ő védettségüket élvezi majd “ingyen, szenvedés pontosabban védőoltás nélkül” a te gyermeked. Erre eddig nem gondoltam, vagyis mindennek a social oldalára. Ebbe a megvilágításba helyezve ugyanis elég egoista döntés nem beoltatni a gyereket, még akkor is, ha mi egészen más okokból elleneztük a dolgot. Na mindegy, az első kötelező védőoltás három hónapos korban lesz, addig még van időnk rágódni rajta!
az orvosválasztásról – még a szülés előtt pár nappal
2009 január 18. | Szerző: olaszhon
Mikor megtudtam, hogy terhes vagyok nőgyógyászt kellett keresnem. Körbekérdeztem egy-két ismerőst és döntöttem: mivel egyiket sem ismerem, elsőre megpróbálkozom egy olyannal, amelyet a TB finanszíroz. Ha nagyon nem jönne be, utána még mindig elmehetek a “fizetőshöz”, nem?
Az olasz kolleganőim mikor megtudták, hogy a TB-dokihoz mentem egyből elkezdték a prédikációt. Hogy nehogy már komolyan gondoljam, hogy bízhatok meg abban stb. stb. Mintha százalékot kapnának, úgy nyomatta mindegyik a saját nőgyógyászát. Én azonban inkább a japán barátnőm szavára adtam, aki hozzám hasonlóan a tébé-dokit választotta. Ő azzal érvelt, hogy japánban agyon vizsgálják az embert, elárasztják egy csomó olyan információval, amivel egy újdonsült kismama semmi mást nem tud kezdeni, legfeljebb agyonstresszelni magát azon, hogy azok a bizonyos értékek, melyekről előtte még életében nem hallott, miért éppen annyiak vagy nem annyiak.
A mi tébé-dokink nagyon nyugodt ember. Az első 5 hónapban csak beszélgetni jártam hozzá, havi egy alkalommal. Elkérte a laboreredményeket, majd szorgalmasan átmásolta azokat egy másik kartonra, felírta a következő vizsgálatokat, végül pedig kedélyesen elbeszélgettünk halból készült ételek receptjeiről és a kivi hashajtó hatásáról. Az elején kicsit zavart, hogy soha hozzám nem nyúlt, a hasamat sem tapogatta meg, csak a vérnyomásomat és a súlyomat mérte meg minden alkalommal. El is gondolkoztam azon, hogy micsoda luxus ez, hogy az olasz TB egy szakvizsgával rendelkező orvost fizet egy ilyen “szolgáltatásért” amit egy védőnő vagy egy sima ápolónő is el tudna látni. Aztán a 6. hónaptól kezdve változott a helyzet: minden alkalommal megvizsgált és ellenőrizte a magzat szívhangját. Ez elég viccesen történt, ugyanis minden egyes alkalommal először egy ősi eszközzel próbálkozott olyan dupla tölcsérszerű akármi, amit szerintem még a 18. századból menthettek át, kb. mint amit a nagyothalló nagymamik használtak annó. Mivel ezzel többnyire semmit sem hallott, ezután áttért egy eggyel modernebb eszközre: ez egy karaoke-gyerekjátékhoz hasonló valami, egy mikrofonszerű izét tett a hasamra, mely egy “hangszóróhoz” van rákötve, ezen keresztül hallhattuk mi is a szívhangot. Egyszer azonban sehogy sem sikerült ráakadnia, így egy még modernebb eszközhöz nyúlt: bekapcsolta végre az ultrahang-gépet. Ott aztán kiderült, hogy minden rendben. Ez kicsit meglepett bennünket, ha ott van a gép, akkor miért nem használja? Nem mertem rákérdezni, és a következő látogatások alkalmával mindig végigzongoráztuk ezeket az eszközöket, igaz, az ultrahangig többször már nem jutottunk el, mert a kicsi szíve mindig hevesen dobogott.
Nekünk – igaz, nem akarom elkiabálni, mert még a szülés előtt vagyok – bejött ez a nyugis tipus, nem macerált bennünket feleslegesen és mindig mindenhez pozitívan állt hozzá. Nem hiszem, hogy túl sok magyarországi nőgyógyász vágta volna rá olyan határozottan az igent M. azon kérdésére, hogy “ülhetünk még robogóra így a 38. hét körül?”.
minek nevezzelek?
2008 december 1. | Szerző: olaszhon
Ma volt a 4., hivatalosan utolsó ultrahang. És ezzel lehet, hogy vége a titoknak, amit oly sokáig tartogattunk: ma kiderült, hogy a kisfiúnk Kamilla. Illetve a Kamilla még nem 100% de hogy kislány és nem kisfiú az elég biztos… rögtön elmentünk sétálni egyet a tengerpartra, átgondolni a jövőt. M. kezdettől fogva kislányt szeretett volna (mármintha szeretett volna egyáltalán gyereket), de aztán a második ultrahangon („morfologica”) a doktornő azon kijelentésére, hogy „Biztos, hogy nem akarják tudni a nemét? Pedig, nagyon egyértelműen látszik” mindketten tutira vettük hogy kisfiú. Mert ha ennyire egyértelműen látszik ott valami, akkor az bizony csakis fiú lehet. Azt a pár ruhát is, amit már megvettünk teljesen úgy vettük, hogy fiú lesz. Erre most, a mai ultrahangon, ugyanez a doktornő szinte ránk förmed: “Ki mondta maguknak hogy kisfiú?” Akkor, nyáron M. ugyanúgy le volt törve a nem hivatalos hír hallatán mint most. Merthogy közben már meggyőztem, meggyőzte magát arról, hogy jobb a kisfiú. És most meg kiderült, hogy mégsem az. Róttuk a köröket a tengerparton. Búcsúzott a kisfiútól, és megkezdte lelke felkészítését az új jövevény befogadására. Furcsa idő volt, a tenger hullámzott, sötét felhők gyülekeztek az égen, de sütött a nap. Váratlanul elkezdett esni az eső és hatalmas szivárvány rajzolódott ki az égbolton. A teljes félkör jól látszott, és M. azt mondta, hogy a szivárvány egyik végén van a kisfiú a másik végén meg a kislány. Aztán szép lassan elhalványodott a szivárvány egyik vége, de a másik még hosszú ideig látszott…
Aztán hazamentünk és elővettük Janikovszky Éva Örülj, hogy kislány! c. könyvét.
A névválasztás terén még nem jutottunk dűlőre. Egy biztos: olyannak kell lennie amit mindkét országban ki tudnak ejteni, le tudnak írni…
hogy kerül a gyerek a babakocsiba?
2008 november 17. | Szerző: olaszhon
Alapvetően nem aggodalmaskodom túl a terhességet, leginkább az az utáni időszak miatt izgulok. Nagyon mások az olasz és a magyar gyermeknevelési elvek, és nem lesz könnyű szembeszegülni az itteni szokásokkal, hagyományokkal. Az első gond ott kezdődött, mikor megvettük a kiságyat. Azt senkinek sem mertük bevallani, hogy a használtáruk boltjában vettük pár euróért, mert azt már tudom, hogy ezen mindenki megütközött volna. Még akkor is, ha matracot újat veszünk bele, a többi pedig gyakorlatilag egy rácsos fa keret, ami jó állapotban van és az új ágyaktól csak az árban különbözik. A megbotránkozást letereltük azzal, hogy ajándékba kaptuk a barátainktól és így már senki nem mondott semmit. De amikor megtudták, hogy én egyből abban akarom altatni a babát! Ezen már nagyon kiakadtak. Itt ugyanis az első hónapokban a babakocsiban alszik a bébi. Én meg ezen lepődtem meg, bár bevallom kisbaba-ismereteim elég homályosak, így gyorsan körbekérdeztem hazai barátnőimet, de szerencsére minden gyakorló anyuka barátnőm legalább annyira megütközött azon, hogy babakocsiban altatják a gyereket, mint amennyire az olaszok azon, hogy mi meg kiságyban akarjuk. Ez azért még kezelhető dolog, én fogom altatni és ott ahol én akarom és kész. A többi dolog már nem lesz ilyen egyszerű. Itt a gyerek van a központban, akkor eszik és alszik amikor akar. Semmi rendszer nincs az életükben, ha a szülők este 10-kor mennek valahova, akkor az teljesen természetes, hogy viszik magukkal a kisbabát. Ez otthon hajmeresztő dolog lenne, este indul a kötelező, jól begyakorolt program: fürdés, pizsama, fekvés. Ezen a rítuson pedig nem lehet változtatni. Éppen ezért lepődtem meg azon, amikor a múltkor meghívtam vacsira a kedvenc olasz barátnőmet másfél éves kislányukkal. A vacsi után, már holtfáradtan itt rosszalkodott a gyerek, ők meg nyugodtan beszélgettek velünk, mintha misem történne. Igaz, túl nagy dumálásról nem lehetett szó, hiszen mind a 4 felnőtt mind a 8 szeme folyton a gyereken volt. Aki, a példánál maradva, szemmel láthatóan élvezte azt, hogy mindenki vele foglalkozik és annak ellenére, hogy már majd összeesett, nyugodtan rosszalkodott. Ezután pedig a mama pontosabban MAMMA előhúzta a gyerek pizsamáját, és ott nálunk, a nappalink közepén felöltöztette, majd a gyerek még vidáman hancúrozott a pizsiben és csak kb. egy óra múlva indultak haza, amikor a gyereket így pizsamában betették a kocsiba. Hát ez nekem sehogy sem tetszik! Egy másfél éves gyereknek 10 órakor már rég ágyban a helye és a pizsamát szigorúan lefekvés előtt kell felvenni, mint egy jelzést, hogy figyelj kicsim, most jön az alvás! Azt gondolom, hogy az, hogy itt nincs semmi rendszer,
az egyrészt meglátszik a babákon már most,
másrészt a szülőkön, mert semmi magánéletük nincs,
harmadrészt később, ugyanis nagyobb, sőt felnőtt korukban sincsenek hozzászokva a rendszerhez.
Nem akarok én német katonatiszt lenni, de mégis azt gondolom, jobb ha van egy megszokott órarend, remélem nekem sikerül majd ezt kialakítani. Nem lesz könnyű, mert teljesen egyedül leszek.
A másik téma a nyelv, a magyarság. Ettől is nagyon félek, mert ez is rám hárul majd és ez talán még az előbbinél is nehezebb feladat.
A harmadik dolog ami kiakaszt, az az, hogy itt mindenki annyira babonás, hogy nem szabad megvenni semmit a gyereknek, mindenki azt mondja, hogy még ráérsz, majd ha meglesz a gyerek. Hát nem tudom, nem volt még soha gyerekem, de valahogy nehezen tudom elképzelni ahogy egy két hetes gyerekkel rohangálok egyik boltból a másikba mert cumisüvegre meg partedlire van szükségem. Vagy majd valaki megveszi? De ki? M. aki utál vásárolni? Vagy az anyósom akivel egyáltalán nem egyezik az ízlésünk? Ez egészen addig fokozódott, hogy pl. mikor a babakocsit kiválasztottuk, akkor az eladó halál komolyan mondta, hogy elég ha leelőlegezzük és akkor majd miközben én bent szülök a kórházban akkor majd az újdonsült apuka érte jön és elviszi a babakocsit meg a többi lefoglalt dolgot… na, más se hiányzik, minthogy szerencsétlen a munkahely és a kórház között rohangászva még a babakocsival is akkor szenvedjen…
félidő: hányás és ultrahang
2008 szeptember 6. | Szerző: olaszhon
na, kb most vagyok félidős. Eddig jól is mentek a dolgok meg nem is. Jól is, mert a nődoki mindig azt mondja, hogy minden rendben, és valóban: a vér- és vizeletvizsgálatok mind ezt mutatják. Nem is, mert ennek ellenére az első három hónapot sikerült végighánynom és végigaludnom. Ezt aztán mindketten elég nehezen viseltük M-mel. Emiatt aztán nem sikerült kihasználnunk az “utolsó nyarat kettesben”, csak a környékre merészkedtünk, illetve haza.
Közben 31 éves lettem. Otthon talán már a korosabb kismamák közé tartoznék, de itt Olaszországban másképp telik az idő, és sokkal inkább a fiatalabbak közé tartozom. Mivel különleges kockázati tényezőket nem ismerünk egyik családban sem, így úgy döntöttünk, hogy csak a kötelező és az itteni TB által finanszírozott vizsgálatokat végeztetjük el. A babának sem jó, meg a mamának sem, ha folyton macerálják. Itt 3 ultrahang van előírva, ezeket a kórházban végezik. A 4D-s ultrahang még nem annyira népszerű, mint otthon, biztos azért mert vidéken vagyunk, de az itteni olasz barátnőim közül senkit sem ismerek aki volt, vagy látott ilyesmit.
Az első ultrahang nem volt túl megható. M. nem is tudott velem jönni, épp vizsgázott aznap, így egy barátnőmmel mentem. A fekete-fehér homályos foltokból nagy nehezen tudtam kivenni valamit. A doktornő asszisztense rideg hangon kérdezte: “magzatok száma?” – “egy” hangzott hasonlóan barátságtalan hangon a válasz. Persze, nekik ez rutin, ki tudja hány kismamát UH-znak egy nap. Majd nyomtatásban is megkaptam azt, amiből már a monitoron sem lehetett kivenni szinte semmit. Persze, azért nagy boldogan vittem haza.
terhes vagyok!!! olaszországban???
2008 május 20. | Szerző: olaszhon
huu kerek egy hete, hogy megláttuk azt a bizonyos második csikot a teszten. Már M. is kezd megbarátkozni a gondolattal. Nem érzek semmi különöset, de a mai nap húzós volt, két ilyen félős alaknak, mint amilyenek mi vagyunk.
Fogalmam sem volt, hogy mit is kell ilyenkor csinálni, így megkérdeztem egy-két olasz fiatal anyukát. Kiderült van magán nőgyógyász, meg “állami” amit a TB fizet. Mivel egy magán vizit ára 100 euró körül mozog, így gondoltam, megpróbálkozom az államival, ha már úgyis oly sokat levonnak havonta a fizumból a TB miatt. Telefonon kértem időpontot, majd elmentem a nőgyógyászhoz, s bár egy újjal sem nyúlt hozzám egy nagy köteg papirossal távoztam. Az elkövetkezendő hónapok összes kezelését felírta. Ma reggel pedig a vérvétellel kezdtük. Éhgyomorra. Mondhatom, amint beléptem a kórházba, már rosszul lettem attól a szokásos kórház-szagtól. Iszonyú tömeg, nagy nehezen megtaláljuk a vérvételes pavilont. Itt is rengeteg ember tolong, sorszámot kell húzni mint a hentesnél vagy a postán. Van egy terhes-sorszám meg egy nem terhes sorszám. Mindkettőt lenyomom, hiszen ketten vagyunk, biztos ami biztos. Közben egy rikácsolós kövér nővér tereli be az embereket egy szobába, tessék, tessék, jöjjenek akit szúrni kell. Egyből inunkba szállt a bátorságunk. Mi még sorban állunk, addig sem kell bemenni. Majd egy baratnőm arcát is megpillantom, s a titkunk már nem titok, persze elárulom neki, hogy mi járatban vagyunk. Ő két hónappal ezelőtt szülte a második kisfiát, már tapasztalt. Meg se kottyan neki ez a reggeli cirkusz. Aztán kisvártatva a kezünkben a nevünkkel ellátott vonalkódos matricával már mi is arra várunk, hogy behivjanak a szobába szúrásra. Igyekszem nem a rikacsolós kövér nővérhez kerülni. Sikerült, bár a véletlen műve. M. is bejön velem a szobába, kérdezik ki lesz az első. Gyorsan felpattanok a fogorvosi székhez hasonló fotelre, mert ha végig kell néznem előtte M. vérvételét akkor biztos, hogy elájulok. Igy is baromira szédülök és becsukom a szemem. Hát, apukam nem lenne rám büszke, rémes, hogy mennyire nem birom ezeket a dolgokat. A doktornő azonban meglepően kedves, látja, hogy szenvedek és vegül vizszintbe teszi a széket, lábakat magasra. Lassan magamhoz térek és már vége is az egésznek. M-t azért inkább kint a folyosón várom meg, örülök, hogy túl vagyok az egészen. Kifele menet még hallom, ahogy M. nevetve mondja a doktornőnek, hogy ő sem sokkal bátrabb 😉 De hamarosan ő is fellélegzett, kész vagyunk! A maradék papirköteggel a kezemben, amit tegnap a nőgyógyásztól kaptam, az informaciós pult felé megyünk. Mivel az államilag finanszirozott ellátásra itt Olaszországban is olyan túljelentkezés van, hogy már hónapokkal előtte időpontot kell foglalni. Vicces volt így áprilisban lefoglalni a decemberi ultrahangot akkor, amikor még csak a házi terhesteszt eredménye volt a kezemben. Nos fogynak a kezemből a papirosok, sikerül mindenre időpontot találni. Azt hittem végeztünk, mikor kiderül, hogy megmaradt egy papir. Ez meg mire jó?- kérdezem az informaciós pasitól. Hát ez a vérvételhez kell. Dehát ott már voltam, ma reggel, mondom, egy másik papirral. De ez is arra vonatkozik, erősködött. Nem volt mit tenni, visszamentünk. Már zártak, ugyanis csak reggel 9.30-ig van hivatalosan fogadóóra. Nézi a nő a papirt, aztán mondja, igen, ez a vérvételre vonatkozik, hogy miket kell majd megnézniük a véremben. Mondom neki, hogy én már voltam itt ma reggel, egy másik papirral. Megkeressük az akták között, majd elmosolyodik. Igen, rendben, de az csak a vércsoportra, meg az RH faktorra vonatkozott, ezek pedig egyéb vizsgálatokat is előirnak. Mondtam, hogy akkor csinálják meg. De ahhoz újabb vér kell. No ekkor kezdtem megint rosszul lenni. M. azonban, talán mert nem róla volt szó, nyugodtan kijelentette, hogy ok. Szinte fel sem fogtam, hogy mi történik, ismét a “fogorvosi” székben voltam. Annyit meg kinyögtem, hogy legalabb a másik karombol… egy másik nő volt, de ő is nagyon kedves volt és megertő. Aztán ismét láb a magasba, pihegek és már kész is, mehetünk haza. Útközben megállunk egy capuccinora, és rapillantok az újságra: a Giro d’Italia biciklistái ma érkeznek a városkánkba!
még mindig a kórházban
2009 február 16. | Szerző: olaszhon
Vasárnap született. Apukám mondta is, hogy mint orvos lánya, tudhatnám, hogy vasárnap jobb ha az ember nem kerül kórházba. A szülés utáni érzelemzavaros állapotban legalább két nap kellett ahhoz, hogy feldolgozzam az eseményeket és kezdjek végre tisztán látni:
Így aztán ott maradtunk a szobában kettesben és halálra aggódtuk magunkat. Teljesen elrontották az egészet. Feltöltöttem a telefonomat, előre összeállítottam a listát, hogy kinek küldök majd sms-t, de ebben az állapotban egyszerűen nem volt kedvünk semmihez. Mit írjak? Hogy fogalmam sincs, hogy hol és hogy van a kisbaba??? Órák teltek el így, várakozva. Közben a szobatársnőm, aki előtte egész éjjel jajveszékelt most tele volt energiával (és fájdalomcsillapítóval). Vele ott volt a kisfia, ők örömben úsztak és sorba jöttek a rokonok. És nekem így talán mégjobban fájt, hogy az én kicsi lányom pedig nem lehet itt velem. A nővérek és orvosok is mind körülötte sürögtek forogtak, engem pedig, aki 10 perccel utána szültem le se …
M. fantasztikus volt. Végig ott volt velem, csendben, fogta a kezem, láttam, hogy ő is aggódik nagyon, de nem beszéltünk. Nagyon közel voltunk egymáshoz. Rettentően éhes voltam, hiszen 12.59-kor szültem, így lekéstem az ebédet és lassan már 24 órája nem ettem. Nagyon gyengének éreztem magam, csak arra tudtam gondolni, hogy ennem kell, erőt gyűjtenem és aztán meg kell keresnem a kislányomat. Végre megérkezett a vacsora, megosztottuk M-mel, hiszen ő is ott volt már lassan 20 órája velem és ő sem evett azóta semmit. Neki sem volt könnyű!!!
Éjjel aztán magunkra maradtunk a szobatársnőmmel. Nagyon szimpatikus lány volt egyébként, csak a körülmények miatt nem tudtam igazán megkedvelni. Teljesen ellentétes volt a szüléstörténetünk. Ő nehezen esett teherbe, végig aggódta a terhességet. Próbálkozott már mesterséges megtermékenyítéssel is és volt több vetélése is. Nekem nem voltak ilyen problémáim, végig nagyon nyugodt és magabiztos voltam. Kivéve, hogy én az első három hónapot végighánytam, ő viszont egyetlen egyszer sem hányt! Ő végig császárral arra készült, hogy császárral fog szülni, volt már több komoly műtéte is, így nem félt sem az altatástól, sem a vágástól, sőt, úgy látta, mintha így kevesebbet kellene szenvednie. Én természetes szülésre készültem, és a császárra úgy gondoltam, mint a lehető legrosszabb dologra. A kisbabája nem fordult meg, így már minden papírt elintézett a császárhoz, amikor az utolsó héten mégis megfordult a baba, így hirtelen nem volt több indok a császárra. Az enyém kezdettől fogva fejjel lefelé volt. Ennek ismeretében mostmár tudom miért szenvedett ennyire. Lelkileg nem volt felkészülve a dologra. Császárral akart szülni és végül császárral is szült. Igaz, elkerülhette volna a 24 órás vajúdást.
Másnap aztán hétfő lett, beindultak a dolgok. Felfedeztem, hogy a kislányom épp az alattunk levő emeleten van, elég egy liftbe beszállni és máris ott vagyok nála. Sőt, ennél is jobb a helyzet: három óránként bemehetek hozzá! Igaz, ekkor még inkubátorban volt, tehát csak egy kis ablakon keresztül tudtam benyúlni hozzá. Akkor még nem tudtuk, hogy naponta egyszer az apukák is bemehetnek, így csak én voltam ott, M. kívülről figyelt az ablakon keresztül. Mintha kirakatban lettünk volna. Nem tudtam hogy megfogni. Ott feküdt szegény kislányom meztelenül, egy szál pelenkában, egyik kezéből egy infúzió csonk lógott ki (nyitva hagyták a vénát, hogy ne kelljen folyton szúrkálni, de nem kapott semmit), a másikra a légzésfigyelő volt rákötve. Láttam, hogy a sarka és a combja tele volt szúrásokkal: vérvétel, injekció. Szegényke, alig mertem hozzányúlni! Mikor visszamentem M.-hez nagyon leszidott. Azt mondta, hogy hogy lehet igy hozzáérni. Ott fekszik egyedül az inkubátorban, szeretetre és simogatásra van szüksége, én meg csak bökdöstem az ujjammal. Igen, de olyan kis törékeny volt, alig mertem hozzáérni. Szerencsére másnap már kiszedték az inkubátorból, így végre felöltöztethettük és magunkhoz ölelhettük. Kedden.
Oldal ajánlása emailben
X