minek nevezzelek?

2008 december 1. | Szerző: olaszhon

 

Ma volt a 4., hivatalosan utolsó ultrahang. És ezzel lehet, hogy vége a titoknak, amit oly sokáig tartogattunk: ma kiderült, hogy a kisfiúnk Kamilla. Illetve a Kamilla még nem 100% de hogy kislány és nem kisfiú az elég biztos… rögtön elmentünk sétálni egyet a tengerpartra, átgondolni a jövőt. M. kezdettől fogva kislányt szeretett volna (mármintha szeretett volna egyáltalán gyereket), de aztán a második ultrahangon („morfologica”) a doktornő azon kijelentésére, hogy „Biztos, hogy nem akarják tudni a nemét? Pedig, nagyon egyértelműen látszik” mindketten tutira vettük hogy kisfiú. Mert ha ennyire egyértelműen látszik ott valami, akkor az bizony csakis fiú lehet. Azt a pár ruhát is, amit már megvettünk teljesen úgy vettük, hogy fiú lesz. Erre most, a mai ultrahangon, ugyanez a doktornő szinte ránk förmed: “Ki mondta maguknak hogy kisfiú?” Akkor, nyáron M. ugyanúgy le volt törve a nem hivatalos hír hallatán mint most. Merthogy közben már meggyőztem, meggyőzte magát arról, hogy jobb a kisfiú. És most meg kiderült, hogy mégsem az. Róttuk a köröket a tengerparton.  Búcsúzott a kisfiútól, és megkezdte lelke felkészítését az új jövevény befogadására. Furcsa idő volt, a tenger hullámzott, sötét felhők gyülekeztek az égen, de sütött a nap. Váratlanul elkezdett esni az eső és hatalmas szivárvány rajzolódott ki az égbolton. A teljes félkör jól látszott, és M. azt mondta, hogy a szivárvány egyik végén van a kisfiú a másik végén meg a kislány. Aztán szép lassan elhalványodott a szivárvány egyik vége, de a másik még hosszú ideig látszott…

Aztán hazamentünk és elővettük Janikovszky Éva Örülj, hogy kislány! c. könyvét.

A névválasztás terén még nem jutottunk dűlőre. Egy biztos: olyannak kell lennie amit mindkét országban ki tudnak ejteni, le tudnak írni…

félidő: hányás és ultrahang

2008 szeptember 6. | Szerző: olaszhon

 na, kb most vagyok félidős. Eddig jól is mentek a dolgok meg nem is. Jól is, mert a nődoki mindig azt mondja, hogy minden rendben, és valóban: a vér- és vizeletvizsgálatok mind ezt mutatják. Nem is, mert ennek ellenére az első három hónapot sikerült végighánynom és végigaludnom. Ezt aztán mindketten elég nehezen viseltük M-mel. Emiatt aztán nem sikerült kihasználnunk az “utolsó nyarat kettesben”, csak a környékre merészkedtünk, illetve haza.

Közben 31 éves lettem. Otthon talán már a korosabb kismamák közé tartoznék, de itt Olaszországban másképp telik az idő, és sokkal inkább a fiatalabbak közé tartozom. Mivel különleges kockázati tényezőket nem ismerünk egyik családban sem, így úgy döntöttünk, hogy csak a kötelező és az itteni TB által finanszírozott vizsgálatokat végeztetjük el. A babának sem jó, meg a mamának sem, ha folyton macerálják. Itt 3 ultrahang van előírva, ezeket a kórházban végezik. A 4D-s ultrahang még nem annyira népszerű, mint otthon, biztos azért mert vidéken vagyunk, de az itteni olasz barátnőim közül senkit sem ismerek aki volt, vagy látott ilyesmit.

Az első ultrahang nem volt túl megható. M. nem is tudott velem jönni, épp vizsgázott aznap, így egy barátnőmmel mentem. A fekete-fehér homályos foltokból nagy nehezen tudtam kivenni valamit. A doktornő asszisztense rideg hangon kérdezte: “magzatok száma?” – “egy” hangzott hasonlóan barátságtalan hangon a válasz. Persze, nekik ez rutin, ki tudja hány kismamát UH-znak egy nap.  Majd nyomtatásban is megkaptam azt, amiből már a monitoron sem lehetett kivenni szinte semmit. Persze, azért nagy boldogan vittem haza.