Mikor megtudtam, hogy terhes vagyok nőgyógyászt kellett keresnem. Körbekérdeztem egy-két ismerőst és döntöttem: mivel egyiket sem ismerem, elsőre megpróbálkozom egy olyannal, amelyet a TB finanszíroz. Ha nagyon nem jönne be, utána még mindig elmehetek a “fizetőshöz”, nem?
Az olasz kolleganőim mikor megtudták, hogy a TB-dokihoz mentem egyből elkezdték a prédikációt. Hogy nehogy már komolyan gondoljam, hogy bízhatok meg abban stb. stb. Mintha százalékot kapnának, úgy nyomatta mindegyik a saját nőgyógyászát. Én azonban inkább a japán barátnőm szavára adtam, aki hozzám hasonlóan a tébé-dokit választotta. Ő azzal érvelt, hogy japánban agyon vizsgálják az embert, elárasztják egy csomó olyan információval, amivel egy újdonsült kismama semmi mást nem tud kezdeni, legfeljebb agyonstresszelni magát azon, hogy azok a bizonyos értékek, melyekről előtte még életében nem hallott, miért éppen annyiak vagy nem annyiak.
A mi tébé-dokink nagyon nyugodt ember. Az első 5 hónapban csak beszélgetni jártam hozzá, havi egy alkalommal. Elkérte a laboreredményeket, majd szorgalmasan átmásolta azokat egy másik kartonra, felírta a következő vizsgálatokat, végül pedig kedélyesen elbeszélgettünk halból készült ételek receptjeiről és a kivi hashajtó hatásáról. Az elején kicsit zavart, hogy soha hozzám nem nyúlt, a hasamat sem tapogatta meg, csak a vérnyomásomat és a súlyomat mérte meg minden alkalommal. El is gondolkoztam azon, hogy micsoda luxus ez, hogy az olasz TB egy szakvizsgával rendelkező orvost fizet egy ilyen “szolgáltatásért” amit egy védőnő vagy egy sima ápolónő is el tudna látni. Aztán a 6. hónaptól kezdve változott a helyzet: minden alkalommal megvizsgált és ellenőrizte a magzat szívhangját. Ez elég viccesen történt, ugyanis minden egyes alkalommal először egy ősi eszközzel próbálkozott olyan dupla tölcsérszerű akármi, amit szerintem még a 18. századból menthettek át, kb. mint amit a nagyothalló nagymamik használtak annó. Mivel ezzel többnyire semmit sem hallott, ezután áttért egy eggyel modernebb eszközre: ez egy karaoke-gyerekjátékhoz hasonló valami, egy mikrofonszerű izét tett a hasamra, mely egy “hangszóróhoz” van rákötve, ezen keresztül hallhattuk mi is a szívhangot. Egyszer azonban sehogy sem sikerült ráakadnia, így egy még modernebb eszközhöz nyúlt: bekapcsolta végre az ultrahang-gépet. Ott aztán kiderült, hogy minden rendben. Ez kicsit meglepett bennünket, ha ott van a gép, akkor miért nem használja? Nem mertem rákérdezni, és a következő látogatások alkalmával mindig végigzongoráztuk ezeket az eszközöket, igaz, az ultrahangig többször már nem jutottunk el, mert a kicsi szíve mindig hevesen dobogott.
Nekünk – igaz, nem akarom elkiabálni, mert még a szülés előtt vagyok – bejött ez a nyugis tipus, nem macerált bennünket feleslegesen és mindig mindenhez pozitívan állt hozzá. Nem hiszem, hogy túl sok magyarországi nőgyógyász vágta volna rá olyan határozottan az igent M. azon kérdésére, hogy “ülhetünk még robogóra így a 38. hét körül?”.
az orvosválasztásról – még a szülés előtt pár nappal
2009 január 18. | Szerző: olaszhon
Mikor megtudtam, hogy terhes vagyok nőgyógyászt kellett keresnem. Körbekérdeztem egy-két ismerőst és döntöttem: mivel egyiket sem ismerem, elsőre megpróbálkozom egy olyannal, amelyet a TB finanszíroz. Ha nagyon nem jönne be, utána még mindig elmehetek a “fizetőshöz”, nem?
Az olasz kolleganőim mikor megtudták, hogy a TB-dokihoz mentem egyből elkezdték a prédikációt. Hogy nehogy már komolyan gondoljam, hogy bízhatok meg abban stb. stb. Mintha százalékot kapnának, úgy nyomatta mindegyik a saját nőgyógyászát. Én azonban inkább a japán barátnőm szavára adtam, aki hozzám hasonlóan a tébé-dokit választotta. Ő azzal érvelt, hogy japánban agyon vizsgálják az embert, elárasztják egy csomó olyan információval, amivel egy újdonsült kismama semmi mást nem tud kezdeni, legfeljebb agyonstresszelni magát azon, hogy azok a bizonyos értékek, melyekről előtte még életében nem hallott, miért éppen annyiak vagy nem annyiak.
A mi tébé-dokink nagyon nyugodt ember. Az első 5 hónapban csak beszélgetni jártam hozzá, havi egy alkalommal. Elkérte a laboreredményeket, majd szorgalmasan átmásolta azokat egy másik kartonra, felírta a következő vizsgálatokat, végül pedig kedélyesen elbeszélgettünk halból készült ételek receptjeiről és a kivi hashajtó hatásáról. Az elején kicsit zavart, hogy soha hozzám nem nyúlt, a hasamat sem tapogatta meg, csak a vérnyomásomat és a súlyomat mérte meg minden alkalommal. El is gondolkoztam azon, hogy micsoda luxus ez, hogy az olasz TB egy szakvizsgával rendelkező orvost fizet egy ilyen “szolgáltatásért” amit egy védőnő vagy egy sima ápolónő is el tudna látni. Aztán a 6. hónaptól kezdve változott a helyzet: minden alkalommal megvizsgált és ellenőrizte a magzat szívhangját. Ez elég viccesen történt, ugyanis minden egyes alkalommal először egy ősi eszközzel próbálkozott olyan dupla tölcsérszerű akármi, amit szerintem még a 18. századból menthettek át, kb. mint amit a nagyothalló nagymamik használtak annó. Mivel ezzel többnyire semmit sem hallott, ezután áttért egy eggyel modernebb eszközre: ez egy karaoke-gyerekjátékhoz hasonló valami, egy mikrofonszerű izét tett a hasamra, mely egy “hangszóróhoz” van rákötve, ezen keresztül hallhattuk mi is a szívhangot. Egyszer azonban sehogy sem sikerült ráakadnia, így egy még modernebb eszközhöz nyúlt: bekapcsolta végre az ultrahang-gépet. Ott aztán kiderült, hogy minden rendben. Ez kicsit meglepett bennünket, ha ott van a gép, akkor miért nem használja? Nem mertem rákérdezni, és a következő látogatások alkalmával mindig végigzongoráztuk ezeket az eszközöket, igaz, az ultrahangig többször már nem jutottunk el, mert a kicsi szíve mindig hevesen dobogott.
Nekünk – igaz, nem akarom elkiabálni, mert még a szülés előtt vagyok – bejött ez a nyugis tipus, nem macerált bennünket feleslegesen és mindig mindenhez pozitívan állt hozzá. Nem hiszem, hogy túl sok magyarországi nőgyógyász vágta volna rá olyan határozottan az igent M. azon kérdésére, hogy “ülhetünk még robogóra így a 38. hét körül?”.
Oldal ajánlása emailben
X