Ma volt a 4., hivatalosan utolsó ultrahang. És ezzel lehet, hogy vége a titoknak, amit oly sokáig tartogattunk: ma kiderült, hogy a kisfiúnk Kamilla. Illetve a Kamilla még nem 100% de hogy kislány és nem kisfiú az elég biztos… rögtön elmentünk sétálni egyet a tengerpartra, átgondolni a jövőt. M. kezdettől fogva kislányt szeretett volna (mármintha szeretett volna egyáltalán gyereket), de aztán a második ultrahangon („morfologica”) a doktornő azon kijelentésére, hogy „Biztos, hogy nem akarják tudni a nemét? Pedig, nagyon egyértelműen látszik” mindketten tutira vettük hogy kisfiú. Mert ha ennyire egyértelműen látszik ott valami, akkor az bizony csakis fiú lehet. Azt a pár ruhát is, amit már megvettünk teljesen úgy vettük, hogy fiú lesz. Erre most, a mai ultrahangon, ugyanez a doktornő szinte ránk förmed: “Ki mondta maguknak hogy kisfiú?” Akkor, nyáron M. ugyanúgy le volt törve a nem hivatalos hír hallatán mint most. Merthogy közben már meggyőztem, meggyőzte magát arról, hogy jobb a kisfiú. És most meg kiderült, hogy mégsem az. Róttuk a köröket a tengerparton. Búcsúzott a kisfiútól, és megkezdte lelke felkészítését az új jövevény befogadására. Furcsa idő volt, a tenger hullámzott, sötét felhők gyülekeztek az égen, de sütött a nap. Váratlanul elkezdett esni az eső és hatalmas szivárvány rajzolódott ki az égbolton. A teljes félkör jól látszott, és M. azt mondta, hogy a szivárvány egyik végén van a kisfiú a másik végén meg a kislány. Aztán szép lassan elhalványodott a szivárvány egyik vége, de a másik még hosszú ideig látszott…
Aztán hazamentünk és elővettük Janikovszky Éva Örülj, hogy kislány! c. könyvét.
A névválasztás terén még nem jutottunk dűlőre. Egy biztos: olyannak kell lennie amit mindkét országban ki tudnak ejteni, le tudnak írni…
minek nevezzelek?
2008 december 1. | Szerző: olaszhon
Ma volt a 4., hivatalosan utolsó ultrahang. És ezzel lehet, hogy vége a titoknak, amit oly sokáig tartogattunk: ma kiderült, hogy a kisfiúnk Kamilla. Illetve a Kamilla még nem 100% de hogy kislány és nem kisfiú az elég biztos… rögtön elmentünk sétálni egyet a tengerpartra, átgondolni a jövőt. M. kezdettől fogva kislányt szeretett volna (mármintha szeretett volna egyáltalán gyereket), de aztán a második ultrahangon („morfologica”) a doktornő azon kijelentésére, hogy „Biztos, hogy nem akarják tudni a nemét? Pedig, nagyon egyértelműen látszik” mindketten tutira vettük hogy kisfiú. Mert ha ennyire egyértelműen látszik ott valami, akkor az bizony csakis fiú lehet. Azt a pár ruhát is, amit már megvettünk teljesen úgy vettük, hogy fiú lesz. Erre most, a mai ultrahangon, ugyanez a doktornő szinte ránk förmed: “Ki mondta maguknak hogy kisfiú?” Akkor, nyáron M. ugyanúgy le volt törve a nem hivatalos hír hallatán mint most. Merthogy közben már meggyőztem, meggyőzte magát arról, hogy jobb a kisfiú. És most meg kiderült, hogy mégsem az. Róttuk a köröket a tengerparton. Búcsúzott a kisfiútól, és megkezdte lelke felkészítését az új jövevény befogadására. Furcsa idő volt, a tenger hullámzott, sötét felhők gyülekeztek az égen, de sütött a nap. Váratlanul elkezdett esni az eső és hatalmas szivárvány rajzolódott ki az égbolton. A teljes félkör jól látszott, és M. azt mondta, hogy a szivárvány egyik végén van a kisfiú a másik végén meg a kislány. Aztán szép lassan elhalványodott a szivárvány egyik vége, de a másik még hosszú ideig látszott…
Aztán hazamentünk és elővettük Janikovszky Éva Örülj, hogy kislány! c. könyvét.
A névválasztás terén még nem jutottunk dűlőre. Egy biztos: olyannak kell lennie amit mindkét országban ki tudnak ejteni, le tudnak írni…
Oldal ajánlása emailben
X