Ügyintézés magyar módra, avagy ne tessék panaszkodni!

2009 szeptember 5. | Szerző: olaszhon

Kifelé menet még megköszöntem az ügyintézőnek a kedvességét és hozzátettem: gratulálok az ügyintézéshez, bárcsak Olaszországban is minden ilyen simán, gyorsan és egyszerűen menne! Értetlenül bámult rám, majd hozzátette: dehát itt folyton panaszkodnak az ügyfelek, hogy minden milyen lassan megy és milyen sokat kell várni. Hát mit mondjak, valószínűleg még nem ismerik az olasz bürokráciát.

 

A debreceni önkormányzat ügyfélfogadó irodájába (pontosabban az előcsarnokba) lépve egy gép segítségével előre foglalhatok időpontot és azt teljesen viselhető módon (10-20 perces késések előfordulhatnak) be is tartják. Így például én egy pénteki napon besétáltam az önkormányzathoz, s hétfőre kaptam időpontot útlevélcserére és aztán hétfőn délelőtt egy órán belül ott helyben mindent el is tudtam intézni: a fényképet az ügyintéző készítette ott helyben és a csekket is az épületen belül be lehetett fizetni. Minden nagyon gyorsan és simán ment. Nos, a magyarországi olvasók nyilván nem értik, hogy miért lelkendezem ennyire, pedig még hozzá sem tettem, hogy sürgősségi kérelem nélkül is egy héten belül házhoz hozták az új útlevelet, mégpedig úgy, hogy közben volt a két napos augusztus 20-i ünnep is! Mindez Olaszországból nézve fantasztikus! Először is ott kezdődik, hogy nem lehet előre időpontot foglalni. Ha két-három embernél többen várakoznak, akkor a mini irodába már nem lehet beférni, ezért kitessékelnek az utcára és ott kell várakozni a tűző napsütésben vagy az esőben-fagyban. Az ügyintézés menete minden esetben rendkívül bonyolult és hosszadalmas, legtöbbször maguk az ügyintézők sem tudják hogy milyen iratokat kell bemutatni és biztosan az utolsó pillanatban fog kiderülni, hogy hiányzik valami. De maradjunk az útlevélnél. Fényképet hozni kell, nem csinálják meg helyben, bár ma már ez a digitális gépek korszakában nevetséges, hiszen az igazolványképet aztán be kell szkennelni vagyis sokkal egyszerűbb és jobb a magyar megoldás. A csekket sem lehet helyben befizetni, azzal külön el kell menni a postára és ott is sorba kell állni, illetékbélyegért pedig ismét egy másik helyen, mert azt sem a hivatalban, sem a postán nem árusítanak, csak a trafikokban. Egy egyszerű útlevélkérelem tehát alapos helyismeretet és utánajárást igényel: külön el kell menni a fényképészhez igazolványképért, majd postára rohanni, illetékbélyeget venni és akkor még az útlevéligénylő űrlap kitöltéséről nem is beszéltem…

Legyen már valami papírja avagy útlevelet csináltatunk

2009 április 19. | Szerző: olaszhon

A gyerek lassan három hónapos. Itt az ideje, hogy meglátogassa, nos sajnos nem szülő- de legalábbis anyaföldjét 😉

Hiába van EU meg nincsenek határok, mégiscsak kellene valami papír ennek a gyereknek, gondoltam. Ha jól meggondolom, valami már van: olasz nyelvű születési anyakönyvi kivonat és TB-kártya. Ezekkel azonban utazni nem lehet. Ahhoz útlevél kell! Legalábbis így gondoltam…

 

Először is nézzük, milyen állampolgár. Természetesen olasz, vágta rá kórusban mindenki. Azért nekem ez annyira nem természetes, főleg ha azt vesszük, hogy az anyja magyar és nincs összeházasodva az olasz apjával. Még akkor is, ha Olaszországban született.

 

Hívtam a magyar nagykövetséget Rómában, hogy hogy is lehetne megszerezni a kicsinek a magyar állampolgárságot. Az első hölgy, aki a telefont a követségen felvette, nagyon kedves volt és megnyugtatott, hogy most ugyan nincs bent az a bizonyos másik hölgy, aki ezekkel az ügyekkel foglalkozik, de ne izguljak, mindent el lehet intézni postán. Vagyis nem kell egy vacak papirért Rómába utazni. Remek hír, de gyorsan kiderült: túlságosan hamar örvendeztem. Ugyanis másnap sikerült beszélnem azzal a bizonyos másik hölggyel, aki viszont leszögezte: mindkét szülőnek személyesen meg kell jelennie a követségen. Majd hozzátette: a gyereket nem fontos hozni. Remek, gondoltam, majd a 9 hetes kisbaba otthon megvárja amíg a szülei elmennek Rómába. Mivel az olasz fővárostól forgalomtól függően kb. 4 órányira lakunk nyilvánvaló, hogy a hölgy kijelentése teljesen abszurd volt. (mellesleg jegyzem meg, hogy említettem neki, hogy honnan telefonálok). Hangja rendkívül ellenszenves, utasító volt, hogy márpedig ezt meg ezt kell csinálnom okvetlenül. Miután már vagy negyed órája okoskodott az én számlámra és azt fejtegette, hogy postán semmiképp sem lehet elintézni a dolgot, megpróbáltam a tőlem telhető legudvariasabb módon elmagyarázni neki, hogy számomra ez az egész magyar állampolgárság csak érzelmileg fontos, semmi más jelentősége nincs, tehát ha ők így megnehezítik a dolgomat (itt-ott hitelesítendő dokumentumok, hivatalos fordítások stb.) akkor hagyjuk inkább az egészet a fenébe. Mivel nincs határidő, majd egyszer ha Pesten járok elintézem. Még a hölgy volt megsértődve!

 

Mivel a magyar papiroknak egyenlőre búcsút inthetek, mert semmi kedvünk mostanában Rómába kirándulni, így kénytelen voltam utánanézni az olasz dokumentumoknak. A rendőrkapitányságon (questura) egy ismerős segítségével sikerült megtudnom, hogy pontosan milyen nyomtatványt kell kitölteni illetve mi mást kell majd magammal vinnem. Így aztán megvettem a 40 eurós okmánybélyeget, illetve kb. újabb 40 eurót be kellett fizetni a postán egy bizonyos számlaszámra. Egyébként az összes közül ez bizonyult a legnehezebb feladatnak, kb. 40 percet várakoztam a postán úgy, hogy alig volt előttem egy-két ember, ugyanis az olasz posta alkalmazottjainak lassan a könyv- és bóvliárusítás mellett a hagyományos postai szolgáltatások ellátására már alig marad kapacitása.

 

A másik nagy kihívást jelentő feladat az volt, hogy vinnünk kellett még 2 db igazolványképet (fehér háttérrel, fedetlen fővel). Nos, ez egy két hónapos csecsemő esetében, aki ugye még nem tud ülni, valamint napjának nagy részében eszik, alszik vagy sír, nem is olyan könnyű. De szerencsénk volt: épp akkor haladtunk el egy fényképész előtt amikor K. mosolygott, így elkészült róla élete első igazolványképe. 4 db-ot kaptunk, így a másik kettő bekerült a szülei pénztárcájába…. húú, ezt sem gondoltam volna, hogy egyszer még én is ilyen tipikus anyuka leszek. És ami még szörnyűbb, hogy már elkezdtem mutogatni is a fotót…

 

Nos, mikor már úgy gondoltuk, hogy minden előírt dolgot beszereztünk felkerekedtünk és elmentünk a csendőrségre. Itt, a követséggel ellentétben, külön kérték, hogy mindkét szülő és a gyerek is legyen jelen a kérelem benyújtásakor. Egy szép napos délelőttön ez is sikerült: felkerekedtünk hát hármasban, hogy megszerezzük a kis K. élete első útlevelét!

 

Őrült mázlink volt, ugyanis egy lélek sem volt a hivatalban, amikor beléptünk. Az ügyintézőnő kijött az üvegkalitkájából, hogy bekukkantson a babakocsiba. Kiderült, nem azt akarta látni, hogy milyen édes kislányunk van, hanem azt ellenőrizte, hogy a fotó valóban Róla készült-e. Miután minderről saját szemével is meggyőződött, közölte, hogy azért abban ne reménykedjünk, hogy túl sokáig lesz érvényes az útlevél. Kérdem, mégis meddig. Hivatalosan 5 év, de ha közben a gyerek annyira megváltozik, hogy a kép alapján nem lehet megállapítani az azonosságát, akkor érvényét veszti. Tipikus olasz abszurditás: 80 euroért tehát kiállítanak nekem egy olyan útlevelet, ami hivatalosan és elméletileg ugyan érvényes lesz, de hogy a gyakorlatban használható lesz-e azt nem tudni. Kérdem tőle, hogy mégis kinek a tisztje eldönteni, hogy a gyerek hasonlít-e még a fotóra. A válasz, melyet igyekszem szó szerint idézni, meglepő: az ügyeletes határőré. Vagyis, folytatja szinte mosolyogva a nő: mindig azzal a tudattal induljanak útnak, hogy a határon bármikor visszafordíthatják önöket.

 

Nem hangzik túl viccesen. Főleg, hogy pár évvel ezelőtt, mikor még léteztek határok Magyarország és Ausztria között, busszal jöttem ki Olaszországba és egy igen kellemetlen eset tanúja voltam. A hátsó ülésen egy Anyuka utazott egyedül három kisgyerekkel. A menetrendszerinti járat mindig éjszaka ér a határra. A határőr átnézte az utasok útlevelét és kiderült, baj van: a legkisebb gyerek útlevele egy hónapja lejárt. Hogyhogy, kérdi rémülten az Anyuka, egyszerre csináltattam az egész családnak. Igen, mondja az ügyeletes tiszt, aki mellesleg nő volt, de a csecsemők útlevele csak egy évre szól. Könyörtelenek voltak és mi sorsukra hagytuk az éjszakában ezt a figyelmetlen Anyukát kisgyermekeivel. Emlékszem akkor nagyon megrázott az eset, azóta indulás előtt mindig ellenőrzöm az útlevelem. Pedig mégiscsak tisztább sor az, hogy 1 évig érvényes, mint az, hogy majd a határőr eldönti.

 

De az igazi meglepetés még ezután jött: miután már mindent befizettünk, kitöltöttünk, aláírtunk, kérdi a nő, hogy mégis hova szeretnénk utazni. Magyarországra, mondom és a szemem sem rebben, mikor a hivatalnok rákérdez: az már EU? 8 év alatt hozzászoktam én már az ilyesmihez kérem. Ja, mondja erre flegmán a nő, hát akkor ahhoz nem is kellett volna útlevél. Elég bemenni az Önkormányzathoz, ott kérni egy fényképpel ellátott születési anyakönyvi kivonatot, majd azt ide behozni, mi ellenőrizzük, lepecsételjük és már mehetnek is… azt már csak fél füllel hallom, hogy még hozzáteszi: ha jól emlékszem ingyenes!