Úgy terveztem, azzal kezdem majd, hogy kisgyerekes anyák vigyázzatok, Ryan airrel ne utazzatok! De aztán rájöttem, hogy nem ezen múlik. Mert amikor 7 hónapos terhesen hazautaztam, akkor is ezzel a légitársasággal mentem és hihetetlenül figyelmesek voltak velem a légiutaskísérők, még ingyen vizet is kaptam repülés közben és a lépcsőn is lekísértek. Most, már hármasban, nem volt ilyen szerencsénk…
Hiába érkeztünk meg elsők között a reptérre, végül mind az oda-, mind a visszaúton utoljára sikerült felszállnunk a gépre. Arra fel voltam készülve, hogy az utastársak nem lesznek előzékenyek: a számtalan sorbanállás (check-in, motozás, beszállás) egyikénél sem engedtek előre vagy kérdezték meg, hogy segíthetnek-e bármiben. Ezzel végülis nincs is semmi probléma, mindenkinek megvan a maga baja. Az már kevésbé tetszett, hogy a reptéri személyzet, illetve az utaskísérők részéről sem tapasztaltunk semmiféle jószándékot vagy megkülönböztett figyelmet. Az egyetlen pozitívum és abszurdum, hogy a motozásnál a bébitáskát ki sem nyittatták, pedig volt benne víz és egyéb folyadék (tápszer). Mindig is nagy hülyeségnek tartottam ezt az egész cécót, ezek után pedig végképp: ha terrorista lennék tuti hogy bébipapinak álcáznám a mit is? Az életveszélyes folyadékokat…
M. táskáját viszont darabokra szedték, cseppet sem érdekelte őket, hogy együtt vagyunk. Igaz, a hátizsákjában volt egy csomó veszélyesnek látszó tárgy: digitális fényképező, videokamera és gps. Annyit vacakoltak, hogy már név szerint szólítottak bennünket a gate-nél és csak ránk vártak. A kapunál a légiutaskísérő jól le is szidott bennünket, de azt már elfelejtette közölni, hogy a háta mögött lévő ajtón kilépve egy hatalmas lépcsősor vár bennünket kisbőröndöstől, babakocsistól, hátizsákostól. Vagyis M. előreszaladt, bőröndöt, hátizsákot le, majd visszaszaladt hogy kettesben cipeljük le a babakocsit (ugyanis azt a nagy, fekvő babakocsit vittük) és közben izgulhattunk, hogy a reptéri őrség el ne vigye az őrizetlenül hagyott csomagjainkat. Gyalog kellett a repülőig rohannunk, ahol már gyakoralitag mindenki csak ránk várt. A hostess a gép belsejéből próbálta magyarázni, hogy a kocsit lent kell hagynunk, majd ők elteszik valahova. Így aztán én a gyereket kiragadtam a kocsiból, magamhoz öleltem és elindultam vele felfelé, miközben M. a babakocsi szétszedésével küzdött és igyekezett azt minél kisebbre hajtogatni. Mire sikerült mindhármónknak elhelyezkednünk a fedélzeten a hostesszek már elmagyarázták az elmagyaráznivalót. Nekem a kezembe nyomtak egy bébi-biztonsági övet, de a hostess sem angolul, sem olaszul nem tudta elmagyarázni, hogy mit is csináljak vele (várhatóan spanyol volt). Végül ő kötötte be valahogy úgy, hogy K. egyetlen mozdulattal kibújt belőle, pedig akkor még nem nagyon ficánkolt a drága. A másfél órás út alatt egyszer kezdett el sírni, de szerencsére épp abban a pillanatban kapcsolták le a világítást, amitől úgy meglepődött, hogy azonnal el is hallgatott. Szopizott is ott a nem tudom hány ezer méter magasságban. Egyébként a felszállást-leszállást nem vette zokon, olvastam, hogy olyankor szoptatni kell, hát én nem szoptattam, és mégsem lett semmi baja.
K.ra igazán nem lehet panaszunk: remekül bírta a gyűrődést. Az egész inkább nekünk volt fárasztó fizikailag, mert rengeteget cipekedtünk. Jó tanácsként pedig a hozzánk hasonló bátor vállalkozóknak: ne csak a repülőútra koncentráljanak, mert maga az utazás sokkal hosszabb! Ki kell jutni a reptérre, ráadásul órákkal előtte, ott várakozni, valamint az érkezéskor is várni kell a csomagokra, el kell jutni a szálláshelyre stb. Éppen ezért nagyon fontos, hogy az ember a teljes időtartamra fel legyen készülve pelenkával, bébikajával, játékkal stb. Mi sokat filóztunk, hogy a fekvő nagybabakocsit vigyük-e vagy csak a kisebb ülős babakocsit, ami egyben kocsiülés is. Így utólag jó döntés volt a nagybabakocsi (K. éppen 3 hónapos volt akkor!) mert abban nyugodtan tudott aludni a kocsiban és a reptéren várakozva.
Repülünk, repülünk, hármasban…
2009 május 18. | Szerző: olaszhon
Úgy terveztem, azzal kezdem majd, hogy kisgyerekes anyák vigyázzatok, Ryan airrel ne utazzatok! De aztán rájöttem, hogy nem ezen múlik. Mert amikor 7 hónapos terhesen hazautaztam, akkor is ezzel a légitársasággal mentem és hihetetlenül figyelmesek voltak velem a légiutaskísérők, még ingyen vizet is kaptam repülés közben és a lépcsőn is lekísértek. Most, már hármasban, nem volt ilyen szerencsénk…
Hiába érkeztünk meg elsők között a reptérre, végül mind az oda-, mind a visszaúton utoljára sikerült felszállnunk a gépre. Arra fel voltam készülve, hogy az utastársak nem lesznek előzékenyek: a számtalan sorbanállás (check-in, motozás, beszállás) egyikénél sem engedtek előre vagy kérdezték meg, hogy segíthetnek-e bármiben. Ezzel végülis nincs is semmi probléma, mindenkinek megvan a maga baja. Az már kevésbé tetszett, hogy a reptéri személyzet, illetve az utaskísérők részéről sem tapasztaltunk semmiféle jószándékot vagy megkülönböztett figyelmet. Az egyetlen pozitívum és abszurdum, hogy a motozásnál a bébitáskát ki sem nyittatták, pedig volt benne víz és egyéb folyadék (tápszer). Mindig is nagy hülyeségnek tartottam ezt az egész cécót, ezek után pedig végképp: ha terrorista lennék tuti hogy bébipapinak álcáznám a mit is? Az életveszélyes folyadékokat…
M. táskáját viszont darabokra szedték, cseppet sem érdekelte őket, hogy együtt vagyunk. Igaz, a hátizsákjában volt egy csomó veszélyesnek látszó tárgy: digitális fényképező, videokamera és gps. Annyit vacakoltak, hogy már név szerint szólítottak bennünket a gate-nél és csak ránk vártak. A kapunál a légiutaskísérő jól le is szidott bennünket, de azt már elfelejtette közölni, hogy a háta mögött lévő ajtón kilépve egy hatalmas lépcsősor vár bennünket kisbőröndöstől, babakocsistól, hátizsákostól. Vagyis M. előreszaladt, bőröndöt, hátizsákot le, majd visszaszaladt hogy kettesben cipeljük le a babakocsit (ugyanis azt a nagy, fekvő babakocsit vittük) és közben izgulhattunk, hogy a reptéri őrség el ne vigye az őrizetlenül hagyott csomagjainkat. Gyalog kellett a repülőig rohannunk, ahol már gyakoralitag mindenki csak ránk várt. A hostess a gép belsejéből próbálta magyarázni, hogy a kocsit lent kell hagynunk, majd ők elteszik valahova. Így aztán én a gyereket kiragadtam a kocsiból, magamhoz öleltem és elindultam vele felfelé, miközben M. a babakocsi szétszedésével küzdött és igyekezett azt minél kisebbre hajtogatni. Mire sikerült mindhármónknak elhelyezkednünk a fedélzeten a hostesszek már elmagyarázták az elmagyaráznivalót. Nekem a kezembe nyomtak egy bébi-biztonsági övet, de a hostess sem angolul, sem olaszul nem tudta elmagyarázni, hogy mit is csináljak vele (várhatóan spanyol volt). Végül ő kötötte be valahogy úgy, hogy K. egyetlen mozdulattal kibújt belőle, pedig akkor még nem nagyon ficánkolt a drága. A másfél órás út alatt egyszer kezdett el sírni, de szerencsére épp abban a pillanatban kapcsolták le a világítást, amitől úgy meglepődött, hogy azonnal el is hallgatott. Szopizott is ott a nem tudom hány ezer méter magasságban. Egyébként a felszállást-leszállást nem vette zokon, olvastam, hogy olyankor szoptatni kell, hát én nem szoptattam, és mégsem lett semmi baja.
K.ra igazán nem lehet panaszunk: remekül bírta a gyűrődést. Az egész inkább nekünk volt fárasztó fizikailag, mert rengeteget cipekedtünk. Jó tanácsként pedig a hozzánk hasonló bátor vállalkozóknak: ne csak a repülőútra koncentráljanak, mert maga az utazás sokkal hosszabb! Ki kell jutni a reptérre, ráadásul órákkal előtte, ott várakozni, valamint az érkezéskor is várni kell a csomagokra, el kell jutni a szálláshelyre stb. Éppen ezért nagyon fontos, hogy az ember a teljes időtartamra fel legyen készülve pelenkával, bébikajával, játékkal stb. Mi sokat filóztunk, hogy a fekvő nagybabakocsit vigyük-e vagy csak a kisebb ülős babakocsit, ami egyben kocsiülés is. Így utólag jó döntés volt a nagybabakocsi (K. éppen 3 hónapos volt akkor!) mert abban nyugodtan tudott aludni a kocsiban és a reptéren várakozva.
Oldal ajánlása emailben
X